Várady Nóra: A jó vezetők mögé be kell állni

Várady Nóra azt mondja, hogy sokat tanult a dánoktól, amikor huzamosabb ideig az országban dolgozott. Például azt, hogy mennyire fontos az együttműködés. És azt is, hogy bizonyos területeken a közös előrehaladásban nem lesz minden résztvevő egyenlő. Nóra fontosnak tartja, hogy a munkavállaló felvállalhassa önmagát, és ne az adottságai, hanem a teljesítménye alapján értékeljék. Ha érdekli, hogy mit gondol a motivációs rendszerekről egy 3 gyermekes anya, a választ elolvashatja az Üzletem 12 kérdés – 12 válasz sorozatának 458. interjújában.

– Mit tart karrierje eddigi csúcsának?

– Azt, hogy itt vagyok a „Nyitottak vagyunk” CEO-jaként. A vezetőség (Árvai Péter – Prezi, Bán Miklós – espell, Schuster Richárd – Google, Sásdi Helga – Publicis Groupe Hungary & Publicis Le Pont), mind vizionárius alkat, akik értik és promotálják azt a gondolatot, hogy egy cég nem csak azért felelős, hogy megtermelje és eladja a termékét vagy szolgáltatását. Egy cég kultúrát is teremt, és annak a kultúrának két iránya van. A belső cégkultúra mindenképp befolyásolja a munkavállalók életét. Jó esetben ez elfogadó és biztonságos közeg, ahol minden munkavállaló felvállalhatja önmagát, és őt nem az adottságai, hanem csak a teljesítménye mentén minősítik. A kultúra másik iránya kifelé mutat a cégből. Egy cégnek megvan a lehetősége arra, hogy a szűk értelemben vett termékén túl is hatást gyakoroljon, és ezáltal elősegítse a társadalom fejlődését. Számomra nagyon megtisztelő, hogy a szervezet igazgatótanácsa megbízott azzal a feladattal, hogy vigyem tovább mindazt, amit a szervezet az elmúlt tíz évben felépített és építsem tovább azt a társadalmi hatást, amit az elmúlt tíz évben elért. Úgy érzem, hogy ebben a szerepben aktivizálnom kell mindent, amit eddig tapasztaltam és tanultam. A korábban diplomataként szerzett tapasztalatomat, amelynek segítségével a lehető legtöbb partnerséget szeretném majd kiépíteni, illetve a lehető legtöbb nemzetközi jó gyakorlatot megmutatni. A startupokkal szerzett tapasztalatom segítségemre lesz abban, hogy hogyan is kell egy társadalmi vállalkozást irányítani. Az, hogy van három kislányom, hatalmas motivációt ad a munkámhoz: azt szeretném, ha addigra, mire ők a munkaerőpiacra lépnek már csak egy rossz emlék lenne a múltból például a gender pay gap.

– Milyen távra tervez?

– Összesen kb. 100 évre, szóval még hátra van kicsit több, mint 60. Volt egy kedves tanárom középiskolás koromban, nagyon megmaradt bennem, amit egyszer mondott. Nem mindegy, hogy az ember milyen stratégia mentén építkezik az életben. Elmondása alapján az élet olyan, mint egy medence, ami a végére megtelik homokkal, kaviccsal és kövekkel. A kövek a nagy, életet meghatározó döntések és teljesítmények. Az olyan dolgok, amelyekkel hatást gyakorolunk, amelyekkel előreviszünk folyamatokat. A kavicsok a kisebb, átmeneti eredmények, a homok pedig a sok-sok mindennapi teendő, vágy, feladat. Először mindenképp a nagy köveket kell belerakni a medencébe, utána jöhet a kavics, ami feltölti a kövek közti helyet. És ha már kaviccsal is megtelt a medence, még akkor is rengeteg homokot önthetünk rá, mert a kavicsszemek között bőven van hely neki. Ellentétes irányban viszont nem haladhatunk. Ha feltöltöttük a medencét homokkal, akkor már nem fog beleférni se kavics, se kő. Sokszor eszembe jut ez. Azt szeretném, hogy sok kövem legyen, és ezek lerakását nem halogathatom.

– Mi szerepel a szakmai bakancslistáján?

– Ami a bakancslistámon szerepel, az inkább hatás mintsem pozíció alapú. Tudom azt, hogy milyen értékek fontosak a számomra, és van egy képem arról, hogy milyen utak vezethetnek oda, hogy ezek az értékek a tágabb környezetemben érvényesüljenek. Olyan szervezetekben szeretnék tevékenykedni, amelyek képesek vagy képessé tehetők arra, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legnagyobb hatást gyakorolják ezen értékek érvényesülésére.

– Kitől tanulta eddig a legtöbbet?

– A dánoktól. Életemben eddig három alkalommal éltem huzamosabb ideig Dániában, és valahol belül egy kicsit dánnak is tartom magam. Tanultam tőlük egy nagyon fejlett politikai kultúrát, amely kiszolgálja azt, hogy a politikai ideológiai különbségek ellenére is közmegegyezés legyen bizonyos alapvető témákról, és ezeket politikai beállítottságtól függetlenül minden kormány kiemelten és egy össztársadalmi stratégia mentén kezelje. Megtanultam tőlük az együttműködés fontosságát is. Hogy úgy lehet bizonyos területeken előrelépni, ha ezt közösen tesszük. Ebben a közös előrehaladásban azonban nem lesz minden résztvevő egyenlő. Lesznek olyan résztvevők, akik kiemelkednek, és tematizálják, strukturálják a fejlődést, és másoknál láthatóbbak is lesznek. Ha ezeket az organikusan kiemelkedő vezetőket letörjük, azzal az ügyet is visszavetjük. A jó vezetők mögé be kell állni, segíteni kell őket a háttérből. A közös munkának viszont meglesz a gyümölcse, mert láthatóbbá válik a közös ügy, és a nagyobb láthatóság nagyobb teret is nyit, ahol további vezetők emelkedhetnek ki. Ebben a szemléletben szeretném a „Nyitottak vagyunk”-ot építeni.

– Mivel motiválja a kollégáit?

– Azt gondolom, hogy motiválni figyelemmel lehet. Az érdemi motiváció feltétele a másik ember helyzetének, nézőpontjának megértése, és ez mélyebb, bizalmi kapcsolatot feltételez. Nehéz egy kalap alá venni a motivációt, mert hatalmas egyéni különbségek vannak abban, hogy kit mi ösztönöz. Szerintem figyelemmel kell lenni a kollégáink felé, belül a legtöbben arra vágyunk, hogy figyeljenek ránk és kapcsolódhassunk. A jól működő motivációs rendszerek alapja is a figyelem, hiszen hiába adok én például kondibérletet a kollégának, ha ő szakmai előrelépésre vágyik.

– Melyik szakmában próbálná ki magát szívesen?

– Nagyon szívesen lennék színházi vagy filmrendező. Középiskolás koromban fej-fej mellett haladt a rendező szak és a diplomácia, mint továbbtanulási opciók. Aztán győzött a diplomácia. Viszont a rendezéshez való vonzódásom ugyanúgy megmaradt. Engem az a kreatív folyamat fog meg, hogy hogyan tud egy történet, ami az én fejemben, mint mondatok szekvenciája van meg, átkerülni egy filmes vagy színpadi formátumba úgy, hogy az a nézőre a lehető legnagyobb hatást gyakorolja. Vagyis hogyan lehet egy engem foglalkoztató történet művészi adaptációján keresztül embereket gondolkodásra, reflexióra sarkallni.

– Hogyan építi üzleti kapcsolatait?

– Szerintem nem üzleti kapcsolatokat kell építeni, hanem üzleti kultúrát, és ezt csak sokan együtt lehet. Teljesen mindegy, hogy nekem milyenek az üzleti kapcsolataim, ha az az üzleti kultúra, amiben élek, elégtelen. Engem megragadott az amerikai startup és vállalkozói kultúrában uralkodó úgynevezett „give first” szemlélet. Ennek az a lényege, hogy ne várj arra, hogy te kapj, vagy téged motiváljanak. Te adj és motiválj másokat, anélkül, hogy bármit is várnál tőlük cserébe. Ugyanis nem biztos, hogy attól az embertől kapsz majd vissza bármit is, akinek te segítettél. Viszont, ha van egy „culture of giving”, amelyben mindenkinek alapvetően a másik segítése a hozzáállása, akkor az egész rendszer önmagát fogja az egekbe emelni. Nem akarok álszent lenni, mert sokszor sajnos nekem sincs erőm arra a napi teendők mellett, hogy minden segítségkérésre érdemben reagáljak. Ugyanakkor azért törekszem rá. Az üzleti kapcsolatok építésében szerintem még fontos a kedvesség is. Nekem fontos, hogy akikkel együttműködöm, azok kedveljenek. Hogy semmilyen olyan impulzust ne kapjanak tőlem, ami őket lehúzza. Nagyon kevés kivétellel, pozitívak, barátiak és örömteliek a szakmai kapcsolataim, és ezért kölcsönösen építő jellegűek. A nem jól működő kapcsolataim viszont komoly önreflexióra sarkallnak.

– Mire sajnálja az idejét?

– Alvásra. Pedig ez nagy probléma, hiszen köztudott, mennyire fontos az alvás. Mindig is korán kelő voltam, a három gyerekem születése még korábbra tolta az évek során a reggeli ébredésemet. Általában öt körül kelek fel, ébresztő nélkül. Valószínűleg egészségügyi szempontból jobb lenne, ha visszaaludnék, de sajnálnám azt az elvesztett pár órát. Szeretem az érzést, hogy mire a gyerekeim felkelnek, addigra én már edzettem, rendet raktam, elolvastam a híreket. Kora hajnalban olyan típusú fókuszált énidőt élek meg, ami semmilyen más időpontban a nap folyamán nem tud előállni.

– Mivel lehet felbosszantani?

– A nyavalygással, felelősséghárítással. Nem szeretem a félrebeszélést, a kesergést, mások hibáztatását. A tetteket szeretem. Nagyon kevés olyan helyzet van (például valamilyen agresszió), amikor az embernek nincs beavatkozási lehetősége a dolgok menetébe. Mindig van tovább, mindig van előre, mindig van lehetőség a változtatásra. Ha mindazt az energiát, amit kesergésre szánunk, inkább a tettekbe forgatjuk, akkor hegyeket tudunk megmozgatni. Ami még nagyon bosszant, az a háború. A mai napig nem tudom felfogni ennek a logikáját. Hogy bármiféle hatalmi érdek, ideológia vagy embercsoportok közti ellentét, hogyan vezethet oda még a 21. században is, hogy egymást gyilkoljuk. Nem sikerült még nekünk, emberiségnek azt a szintet megugranunk, hogy tömeges emberáldozat nélkül rendezzük a konfliktusainkat. Egyébként diplomáciát és nacionalizmus tanulmányokat tanultam, és talán pont emiatt, nagyon pacifista vagyok.

– Milyen önkéntes munkát vállalna?

– Az önkéntesség nekem mostanság sokszor olyannak tűnik, mint egy színpad. Elmegyek szemetet szedni vagy ételt osztani, azért hogy kiposztoljam az Instára. Az önkéntesség számomra valami olyasmit jelent, hogy aki nehéz helyzetben van, annak megpróbálok adni és segíteni, azért hogy neki jobb legyen. De sokszor ez megfordul és pusztán azért adunk, hogy nekünk jobb legyen, mert nekünk implicit hasznunk lesz abból, ha az adományozó pozíciójában jelenítjük meg magunkat mások előtt. Ez nekem nem tetszik, nem őszinte. Ugyanakkor a legnagyobb elismeréssel adózom azok irányában, akik szívből segítenek, és nem csak érdekek mentén. Engem általában a közelség motivál a legjobban az önkéntes munkára. Amikor közel lehetek azokhoz az emberekhez, akiknek segítek és láthatom a segítség hatását, ezt éltem meg például az ukrán menekültválság kapcsán.

– Mire nem sajnálja a pénzt?

– Egyetlen dolog van, amire nem sajnálom a pénzt, ez pedig az utazás. Az én apukám egy nagy kalandor volt, és rengeteg országba elvitt minket gyerekkoromban. Volt egy pici lakókocsink, ezt rácsatolta a Wartburgra, és elindultunk. Bárhova mentünk, ő maximálisan felkészült. Gyerekként az volt a benyomásom, hogy bármelyik országban is járunk, ő minden épületről, fáról és kőről tudja, hogy az mi és miért is van ott. Az emberek, tájak és ételek felé való nyitottság, amivel az apám megmutatta nekem a világot, engem a mai napig meghatároz. Azt gondolom, hogy csak a világot járva érthetjük meg magunkat, a saját kultúránkat és az emberek működését. És minden relációban van tanulnivalónk egymástól. Én pont ugyanolyan mennyiségű inspirációval tudok hazajönni Koszovóból, mint Dániából.

– Mi tudja a legjobban kikapcsolni?

– Egyértelműen a futás. Tavasztól őszig heti 4-5-ször futok 10 kilométert. Mivel az évek során a szervezetem teljesen hozzászokott ehhez a távhoz, nem kell, hogy különösebben megerőltessem magam. Teljesen kikapcsolt, ellazult tudatállapotba kerülök ilyenkor, és élvezem azt, ami ezzel jár. Egyrészt ilyenkor elképzelt beszélgetéseket futtatok le magamban, például olyanokat, amiket a való életben valamilyen gátlás vagy korlát, esetleg félelem miatt nem tennék, vagy nem abban a formában. Másrészt ilyenkor tudok érdemben ihletet meríteni a nagyszabású feladataimhoz, az olyan jellegű stratégiai döntésekhez, koncepciókhoz, amelyek túlmutatnak a napi rutinon. Míg más helyzetben erőltetnem kell magam, hogy jöjjenek az alkotó gondolatok, futás közben ezek mindenféle erőfeszítés nélkül, maguktól megjelennek. Harmadrészt, nagyon élvezem a futással járó testi folyamatokat. Hogy a testem milyen okosan adagolja az energiát, szabályozza a légzést, szívverést. Egy-egy tíz kilométeren belül is vannak ciklusok, amikor könnyebben, és amikor nehezebben megy. Élvezem azt, amikor egy mélyponton a testem hirtelen energiát szabadít fel. Erről mindig az jut eszembe, hogy megvannak a saját belső eszközeink arra, hogy erőt merítsünk a nehéz helyzetekben. Jól össze vagyunk rakva.

(Fotók: Végel Dániel)