Aki tud segít. Aki nem tud, az is. Ez így nagyon nyakatekert, de így érzem. Mert Magyarországon sokan vannak, akik anyagilag nem tehetik meg, hogy segítsenek az ukrajnai háborúból menekülőknek, de ha pénzük nincs is rá, találnak más módot: például önkéntesnek jelentkeznek.
Egyre özönlik az emberáradat Ukrajnából, Kárpátaljáról, a bekerítés előtt álló Kijevből, a rommá lőtt Harkívból. Gyalogolnak a 21. század kétségbe esett földönfutói, akik néhány napja otthon már nem reménykedtek, aztán nem győznek sírni és meglepődni, hogy ennyien nyújtanak most segítőkezet.
Naponta rengeteg autó, mikrobusz és kis (meg nagy) teherautó fordul a határ és a legkülönbözőbb magyar városok, falvak között. Mentek és a mai napig mennek autók Budakesziről is. Sokan Beregsurány, Tiszabecs, Záhony, Vásárosnamény felé ételt, italt, tisztálkodószereket, ruhát, takarót visznek – és persze csokoládét a gyerekeknek, mert nagyon sok gyerek vár most jó szóra és egy kis kényeztetésre. Hazafelé aztán sokan családokkal hajtanak a sztrádán.
És útközben olyan történeteket hallgatnak, amelyektől az embernek potyogni kezdene a könnye, de ugye, figyelni kell az országutat… Talán az a legmegrendítőbb, amikor három-négy éves kislányok tárgyilagosan közlik: háború van.
Háború van, és apu nem jöhetett velük, mert otthon maradt védeni az országot. És legalább annyira megrendítő, amikor 12 éves fiuk konokul hajtogatják: vissza akarnak menni!!! Mert apu otthon maradt – védeni Ukrajnát.
És azt már csak mi motyogjuk magunk elé, hogy nem csak Ukrajnát…
A menekülők a kérdésekre udvariasan válaszolnak, de maguktól nem szívesen beszélnek – magukhoz ölelik csendben a fájdalmukat, bánatukat, félelmüket. A bizonytalanságot, a kilátástalanságot. A veszni látszó jövőt. A rettegést, hogy mi lesz, ha Putyin megnyomja azt a gombot? Hogy ilyen őrültségre nem lesz képes? De. Mindenre képes lehet.
A menekülők most nem azon gondolkodnak, hogy mi lesz majd a gazdasággal, mennyi lesz a gáz ára, hány milliárd euróba kerülhet egyszer (mikor?!) Ukrajna újjáépítése. Fogalmuk sincs arról, hogy mi az a világgazdaság. Akik mindenüket hátra hagyták, azoknak a világgazdaság érdektelen, megfoghatatlan fogalom. Szorítják magukhoz a batyujukat, a hazulról sebtében összepakolt bőröndnyi vészcsomagot, amit Magyarországon legalább kétszer akkorává hizlalt a segélyszervezetektől, civilektől kapott mindenféleség.
Egészen elképesztő az eleve elképesztő helyzetben, hogy milyen sokan tudnak rokonokhoz, családtagokhoz, barátokhoz jönni. Ismeretlen ismerősökhöz. Azt tapasztalom, hogy tízből legalább 8 családra vár valaki. Magyarországon, Lengyelországban, Ausztriában, Németországban, de még Angliában és Dániában is. Még így is iszonyúan nagy szám, hogy tízből két család viszont nem tudja, hogy mi lesz velük. Most van hol aludniuk, idővel munkalehetőséget is kínálnak a felnőtteknek, szervezik a kicsiknek az óvodát, a nagyobbaknak az iskolát, de a jövő ettől még nagyon ködös.
Aki tud, az segít most. Biztos vagyok benne, hogy aki ezeket a sorokat olvassa, az is megteszi a tőle telhetőt. Így vagy úgy. Így van rendjén, ha már egyszer semmi sincs rendben.
(A felvételen édességet oszt egy magyar katona az Ukrajnából menekülő gyerekeknek a barabási művelődési házban kialakított segítségponton. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
Sikeresen megtartotta két Michelin-csillagos minősítését a tatai Platán és a budapesti Stand étterem, további nyolc vendéglátóhely pedig (köztük egy újonnan) egy Michelin-csillagot nyert el idén.
Az előadások több mint negyede a Paks II. atomerőmű-projekttel foglalkozott a Budapesten megrendezett Nukleáris Technikai Szimpóziumon.