Rippel Ferenc: Megtanultam normális paraszti ésszel gondolkodni

Néhány hét múlva lesz, hogy 30 évvel ezelőtt Rippel Ferenc, testvérével, Viktorral bemutatta az első nagy produkciót. Feri azóta is ötletel, tervez, filozofál – és rengeteget dolgozik. Beszélgetésünkre az „Álomutazó” musical monstre próbájáról érkezik. Faggatom, hogy nagyon fáradt-e, de szerintem nem is érti a kérdést. Az Üzletem 12 kérdés – 12 válasz sorozatában voltak már rövidebb beszélgetések. Ez most nem az, de higgyék el, megéri elolvasni.

– Mit tart karrierje eddigi csúcsának?

– Az elmúlt harminc évben nagyon sok csúcs volt a karrieremben, vagy inkább úgy mondom, hogy a karrierünkben, hiszen testvéremmel, Viktorral közös a produkciónk. Mégis a jelen pillanatot emelném ki, mert nagyon szeretem megélni azt, amiben élek és dolgozok. De ha mégis visszatekintünk, jó arra gondolni, hogy 1989-ben volt az első előadásunk. Harminc évig fennmaradni a szakmánkban, és azt a legmagasabb színvonalon produkálni, az szerényen fogalmazva is magáért beszélő teljesítmény. A karrierünk energiavonala a mai napig felfelé tart. Óriási áldás megélni, hogy folyamatosan igény van ránk, rengeteg helyre hívnak vissza szerepelni, szeret minket a közönség. 1997-ben Amerikában az Életműdíj átadó gálán léptünk fel Bostonban, az is hihetetlen élmény volt! De az szintén csúcs volt, amikor Andrea Bocelli egyik koncertjén szerepeltünk. És az sem volt semmi, amikor megnyertük a spanyol Ki Mit Tud-ot – sok millió spanyol szavazott ránk. Most pedig az a csúcsérzés, hogy a Fővárosi Nagycirkusz minket bízott meg a januári Főnix című műsor megrendezésével, amelyben a Rippel Brothers is fellép.

– Milyen távra tervez?

–Viktorral már gyerekkorunkban arról álmodoztunk, hogy híres artisták leszünk. Az sem ma volt, viszont az álmunk jó ideje valósággá vált, vagyis ezt kipipálhattuk. Ezután is úgy tervezünk hosszú távra, hogy rövidebb szakaszokban is gondolkodunk: jövőre például szinte napra lebontva megtelt a naptárunk a tennivalókkal. Talán kicsit félelmetes azt látni, hogy 365 napig mi mindent fogunk csinálni, viszont ugyanez óriási biztonságot ad. Nem csak terveink vannak, hanem sok konkrétum is a fellépésektől, rendezésektől kezdve az Akadémiánkon át a magánéletünkig.

– Mi szerepel a szakmai bakancslistáján?

– Kitűztem magam elé a nagy célt: legalább száz évig szeretnék élni jó egészségben, s ennek eléréséért mindent meg is teszek. Igaz, lehet, hogy odafönt esetleg másként dönt a „nagyfőnök”, de rajtam nem fog múlni, az odáig vezető utat nagyon tudatosan én jelölöm ki. Hogy hol tartunk majd ezzel a tervezéssel 30-40 év múlva, arra térjünk majd vissza akkor!

– Kitől tanulta eddig a legtöbbet?

– Elsőként mindenképp édesapámat említem, persze a tőle kapott tudáson mára már túlnőttünk. Abban biztos vagyok, hogy a legtöbbet saját magamtól kaptam. Soha nem akartam másokra támaszkodva megoldani azokat a problémákat, amelyeket csak én oldhatok meg. Az évek során aztán olyan mentorokkal, leaderekkel bővült a kör, akik az életemben segítettek és segítenek. Egyikük dr. Boros G. László, a Los Angeles-i UCLA egyetem vezető professzora. Az egyetemén vagyok ösztöndíjas, biokémiai tanulmányokat folytatok a mentorálásával. Béky László tanár úr pedig a naturál terápia vonalon figyeli a tanulmányaimat. Ő abban segít, hogy normális paraszti ésszel gondolkodva, normálisan lássam a világot. Hogy úgy mondjam, ez mind az „i” betű volt, de az „i” betűn a pont az édesanyám, aki egy csodalény, és a mai napig nagy szeretettel, de kritikusan terelget az úton. Anyu elmúlt már 70 éves, lehet, hogy sok mindent nem ért a mai kütyüs, informatikai robbanásos világból, de azt kiválóan tudja, hogy nem felejthetjük el azt, hogy honnan jöttünk.

– A szakmájában hol lát nagyobb fejlődési lehetőséget: Magyarországon vagy külföldön?

– Az elmúlt 30 évből 25-öt biztos, hogy külföldön töltöttünk, de az utóbbi években már több a tennivaló idehaza. Egy képzési rendszert alkottunk, amit két akadémiánkon oktatunk a leendő artistáknak, modern eszközökkel, jövőképet adva azoknak, akik ezt az életpályát választják. Akadnak közöttük olyanok, akik nem huszonévesként váltanak nagy merészen, mert beleszerettek a cirkuszművészet világába. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon nagyon szép karriert lehet felépíteni, s a tudást a világ rengeteg pontján lehet kamatoztatni. De lehetünk mi a világ legjobbjai, egy külföldi manézsban mégis csak meghívott vendégek leszünk, Magyarországon viszont itthon vagyunk. Nagyon sok országban letelepedhettünk volna, de a szívünk mindig haza húzott. Jó néhányszor előfordult, hogy egy-egy ajánlat után összenéztünk Viktorral, mégis azt mondtuk: irány haza! Külföldön nagyon sok mindent lehet tanulni, de Magyarország már lépést tart a fejlődéssel, érdemes vállalkozásokba fogni! Sok motivátor, beleértve engem is, egyre inkább arra biztat: itthon is megvalósíthatod magadat!

– Mibe fektetne be? Gondolkodik új vállalkozáson?

– Sok rizikóval járó, viszonylag kevés profitot termelő üzletág a miénk, az előadó művészet, mégis mindent ebbe fektetek be a mai napig. Az akadémiánkba is sok-sok millió forintot invesztáltunk, mert drágák az eszközök, de nekünk ez szerez örömöt. S persze nem csak anyagilag, hanem emberileg, erkölcsileg is invesztálni kell, mi legalábbis ebben hiszünk. Ezzel párhuzamosan az „egészség vonalba” is befektetek, már csak az életfilozófiám miatt is. Természetesen nem a gyógyszeripart kívánom támogatni, hanem a „kék óceán” szemléletnek megfelelően új utat szeretnék járni: divatba kívánom hozni az életmódváltást. Hiszek az öngyógyítás erejében, a testünk tudja, hogy neki mi a jó. Az például nagyon nem jó, ha folyamatosan mérgezzük a szervezetünket.

– Mivel lehet Magyarországon „őrületbe kergetni” a vállalkozót?

– Nagyon nem szeretem a vállveregetős mutyizást, az „elintézzük okosban” haverkodást. Ha nem kérsz számlát, olcsóbban kapod meg a szolgáltatást? Szégyen! Ezt azonnal abba kell hagyni! Mert ezzel kergetjük egymást őrületbe, és ezzel csapjuk be magunkat. A mi cégünk átlátható, tiszta, és az is marad.

– Milyen módszerekkel fejleszti üzleti partneri kapcsolatait?

– Több üzleti klubba járok, kimondottan jót tesz, ha más szakmabeliekkel ülünk egy asztalnál, megismerjük egymást, a másik gondolatait, tapasztalatokat gyűjtünk. Fontos a személyes kontaktus, sokkal jobb valakivel kezet rázni, mint chatelgetni egy vadidegennel. A LinkedIn-t is remek szakmai fórumnak tartom, ahol a tartalom, a lazasággal párosuló komolyság a fontos, és nem az, hogy kitegyél magadról néhány celeb fotót.

– Mire sajnálja az idejét?

– A várakozásra. Ma aztán végképp aranyigazság, hogy az idő a legdrágább kincs. Legyél pontos, mert ha elkésel egy találkozóról, azzal akár pénzt is kihúzhatsz a partnered zsebéből!

– Mire nem sajnálja a pénzt?

– Kutatásra és fejlesztésre, mert az az én fejlődésemet is szolgálja. Az egészségvonalhoz például nagyon sok eszközt, műszert, terméket vásárolok. Utazásokra szintén szívesen költök, imádok ismerkedni a világgal.

– Milyen célra, kiknek adakozna?

– A mások segítése a Rippel Brothers mindennapjainak a része. Nagyon sokat tudunk segíteni jótékonysági műsorokkal, a rendezvények bevételeit sokféle célra fordítjuk alapítványoknak (többször támogattuk például a Mosoly Alapítványt), rászorulóknak. A rengeteg fellépés mellett is mindig találunk időt, hogy ilyen eseményeken ott legyünk. Például a „Jónak lenni jó” televíziós akció felkérésére is azonnal igent mondtunk. Viszont ha az utcán valaki ételre kér pénzt, én nem szórok a poharába egy marék aprót a lelkiismeretem megnyugtatására, inkább viszek neki harapnivalót meg egy forró teát.

– Mivel töltődik fel? Mi tudja a legjobban kikapcsolni?

– Régebben jókat lazultam a tévé előtt, de ma már a tanulás kapcsol ki. Szeretek tanulni, élvezem, hogy egy sor újdonsággal töltöm fel magamat. Egész életünk folyamatos tanulás a párkapcsolatoktól kezdve a közlekedésen át a munkánkig. Az egészségtannal most azt tanulom, amihez kedvem van, amivel magamat képzem, hogy aztán a tudásomat másokat szolgálhassak. Ezt tényleg nagyon élvezem.

Szerdahelyi Csaba

(Fotók: Rippel Brothers, Mécs Péter)