Csontvázak és elefántok

A Generációk Partnere, az elakadt generációváltások szakértőjének blogjában „Csontvázak és elefántok – avagy párbeszéd egy képzeletbeli KKV konferencia kávészünetében…” címmel publikálták az alábbi írást.

„…a stratégiaalkotásról kérdezel? Hát, az elején ezt én sem hittem el. Először is megjelentek két akkora doboz legóval, amelyet gyerekkoromban karácsonyra kívántam magamnak. Volna, ha akkoriban lett volna legó. Jó, jó, tudom, hogy azt ígértem, hogy a stratégiázásról mesélek!

Szóval, nekem is elképzelhetetlen volt, hogy ősz fejjel ilyenbe belemegyek, mindig is mondtam, nem a legyek hordták össze a céget az elmúlt huszonhét évben, ha eddig elvoltunk ilyen stratégiás dolgok nélkül, ezután is elleszünk, de ezt csak péntekig gondoltam így, elképesztő, hogy mennyire vak voltam. Szóval jöttek a legós dobozokkal, ami teljesen más volt, mint amit az unokákkal szoktam játszani, a legjobbak a kis csontvázak voltak (erős is volt a kísértés, hogy viszek egyet Marcinak), de volt ott elefánt és cápa is.

Hogy ezt miért mondom? Mert az építési feladatok közben rájöttem, hogy mit nem vettem észre a cégemben nyolc évvel ezelőtt, és hogy a lányom miért nem tudja most úgy vezetni a céget, ahogy én azt akartam és miért dobta be tavaly a törülközőt.

Jó, jó, értem én, hogy a stratégiázásról akarsz hallani, de én még mindig arról mesélek, mert ez a legózás valójában maga a stratégiázás, amit így nehezen tudok elmondani, de tényleg az, mert már Walt Disney is megmondta, hogy azt tudod megcsinálni, amit meg tudsz álmodni.

Szóval ott ültünk a feleségemmel, és ott volt a lányom és a vejem és a két fiam is, és legóztunk, és az egyik kérdésre a kisebbik fiam, aki most lett harmincegy éves, olyat épített, amiből megértettem, hogy miért is nem lesz ő soha a cégvezető, és a feleségem el is sírta magát, teljesen hihetetlen, hogy ezek a legó kockák mit tudnak.

Úgy érzem, ebben a két napban mintha egy új családot ismertem volna meg, én még most sem hiszem el, hogy mennyi kimondatlan dolog a felszínre jött, és másnap elmentünk spontán családilag ebédelni és beszélgettünk, és te képzeld, ennyire jót így együtt nem is tudom, mióta nem tudtunk beszélgetni, előjöttek a legó építmények, és olyan dolgokról, amik eddig tabuk voltak, most már tudtunk viccelődve beszélni. Tudod, mondtam, hogy Zoli jár menedzsment szakra a munka mellett, én azt hittem, hogy ő akart odamenni, de kiderült, hogy mi noszogattuk, jó, nem pont így mondta, asszem a kényszerítettük szót használta, de hát franc se akarta kényszeríteni, a lényeg, hogy a felesége szüleinek a cégét szeretné átvenni, ki gondolta volna, de ez is kiderült. Nézd, én nem haragszom, persze nem esett jól, sőt, valójában gyomorszájba vágottnak éreztem magam, de tudod, inkább most derüljön ki, mint egy csőd után és hát mégiscsak a boldogságuk a legfontosabb, és tudod, az a legjobb, hogy tényleg így gondolom, ez nem csak egy mondás.

Persze, tudom, hogy nekem ez nem adatott meg, szigorú volt apám és nem volt választásom, de más időket élünk, kitágult a világ, a lényeg, hogy ebben a nagy szabadságban azért kellenek kapaszkodók, és a legósok azt mondták, hogy a stratégia is erre való és most már én is azt mondom.

Végül a kis csontvázról persze lemondtam, mert Zoliék ott helyben eldöntötték, ők is mennek az anyósáék cégével legózni, akarom mondani: stratégiázni, szóval nehogy onnan hiányozzon, Marcikának meg majd rajzolok csontvázat, de aztán az is lehet, hogy Marcit nem is érdekli az ilyen. Szóval menjél te is nyugodtan legózni ahelyett, hogy itt ülsz és engem hallgatsz…”