A golyó

Megtörtént esemény alapján íródott a Generációk Partnere legújabb blogbejegyzése, amelyet az alábbiakban közlünk.

A farakás mögül három egér iszkolt ki a durranásra. A lövedék a halántékon áthatolva elvégezte munkáját, azonnali halált okozott.

A ravaszt egy dúsgazdag, jövőkép nélküli gyártulajdonos húzta meg, nem sokkal azután, hogy búcsúlevelét az íróasztala közepére helyezte. Előtte végig simította a robosztus, míves bútordarabot, amely az elmúlt harmincnyolc évben élete börtönének meghatározó helyszíne volt. Gyára irányításának bázisa.

Az irányítás az ő esetében azonban csak illúzió volt, mert a gyár tulajdonosaként és ügyvezetőjeként nem ő tartotta a gyeplőt. A saját vállalkozása beszippantotta, a börtönévé vált, megalapítása óta egyre többet kívánt belőle.

Először csak a szakértelmét és az idejét, majd a lelkét, aztán az egészségét, végül az életét.

Ebben a börtönben nem futotta hobbira, egy szenvedély iránti lelkesedésre, szerelemre, családra. Hatvankét évesen, a születésnapján, amikor kihegyezett ceruzájával két vonalat húzott addigi élete leltára alá, lélekbe maró volt az üresség, ami eredményül ott tátongott.

Hiába a pénzügyi biztonság, cége Európa szerte keresett terméke, a versenytársak által nagyra tartott hírneve, több generációra elegendő tartalék aranyban, ingatlanokban és bankszámlán.

Mindezek a boldogság érzéséhez, a napi taposómalomhoz már nem adtak elég muníciót.

Nem volt utódja, aki kielégítette volna az örökkévalóságnak alkotás illúzióját. Nem járta át az a kissé önző, ám lelket melengető érzés, hogy a nevével fémjelzett életmű tovább él.

Életmű? Ugyan már! Mű élet! Ennyi.

Szívbe markoló volt szembesülnie az elmúlt évtizedek értelmetlenségével.

Miközben búcsúlevelében az érzéseit szavakká formálta, kereste az utolsó hajszálat, amibe kapaszkodhatna. Mikor ismerhette volna fel, hogy saját élete árnyékát éli? Ki segíthetett volna a felismerésben, ha ő ezt nem vette észre? Egyáltalán, érdemes volt belevágni ebbe az egészbe?

Egyszer azt mondta neki valaki, hogy a generációváltás akkor kezdődik, amikor megszületik az utód. De mikor kezdődik, ha nincs utód? Szükségszerűen így kell véget érnie egy gyermektelen cégvezető karrierjének?

A fegyvert úgy három évvel ezelőtt vásárolta, egy pillanatnyi, mostanihoz hasonló kétségbeesésében. Akkor remélte, hogy sose fogja használni, mert „valahogy majd jóra fordul minden, egyszer a dolgok a helyükre kerülnek, ne aggódj, itt vagyunk, segítünk!”. Ezt szokták mondogatni az embernek.

De neki nem volt senkije, akitől ezeket az üres, de megnyugtató illúziókat hallhatta volna.

A fegyver hideg volt és nehéz. A farakás felé menet még vacillált, hogy vajon más kétségbeesett emberek mire szoktak ilyenkor gondolni: érdemes-e még reményt keresni, vagy jobb beletörődni a kilátástálanságba és elfogadni a helyzetet?

Azt a helyzetet, amit valójában önmagának teremtett. Ez volt az egészben a legőrjítőbb. Most nincs kit hibáztatni. Nem a sors, a gondviselés itt a hunyó, sem az Isten, akiben ő is hitt.

Ezt most magának köszönheti.

És hogy egy mozdulattal véget vet ennek a kínnak, azt is.

Három hónappal később egy kis versenytárs tulajdonosai megrendülten licitáltak azon az árverésen, ahol a cég berendezéseit, egyedülálló, speciális eszközeit hordták szét potom pénzért a szakma szereplői.

A vállalkozás, aminek felszámolásában részt vettek, számukra a nagybetűs CÉG volt, a szakma etalonja. Ők is ilyenné szerették volna formálni a sajátjukat, már húsz éve.

Eközben nem is sejtették, hogy az ő menyországuk, valaki más pokla.

Ekkor ők már nyakig benne voltak egy szervezetfejlesztési folyamatban, amelyben azért köteleződtek el, mert ötvenen túl, talpraesett utód hiányában újra kellett tervezni a saját és céges jövőképüket, de erre senki sem tanította őket.

Isteni szerencsének tartották, hogy ők megtalálták azt a partnert, aki ért a generációváltásban lévő tulajdonosok nyelvén…