Csertán Ákos: Nincs olyan szakma, amelyikben ne próbálnám ki magam

Csertán Ákos egyszerre és folyamatosan próbál rövid-, közép- és hosszú távra tervezni, természetesen különböző részletességgel. Azt mondja, Európa után szeretné kipróbálni magát sokkal keményebb terepen, például Afrikában. Ha arra is kíváncsi, hogy Ákost miért bosszantja a névjegykártya kultúra, olvassa el az Üzletem 12 kérdés – 12 válasz sorozatának 236. interjúját!

– Mit tart karrierje csúcsának?

– Nagyon remélem, hogy a karrierem csúcsa még messze előttem van. Természetesen sok olyan eredmény van, amire büszke vagyok, ezek közül a mostani csapatom az, amit elsőnek kiemelnék. Mindig arra vágytam, hogy egy olyan emberekkel dolgozzak együtt, akik nemcsak, hogy kiemelkedő szakemberek, de egyben nagyon izgalmas személyiségek. Ez nem csak tulajdonostársaimra, Kertész Juditra és Ruszty Lászlóra, de az egész cégre igaz. Emellett természetesen nagyon büszke vagyok arra, hogy Magyarországról induló service design ügynökségként ki tudtunk lépni a nemzetközi vizekre. Nagy sikernek élem meg azt, hogy egyesültünk az LHBS-sel, a német piac egyik meghatározó tanácsadócégével, és hogy tovább visszük a Frontira nevet, ráadásul a cégcsoportot én vezethetem.

– Milyen távra tervez?

– Eredetileg Dwight Eisenhower mondta, hogy a tervek haszontalanok, de a tervezés elengedhetetlen. Alapvetően az emergens tervezésben hiszek, aminek a lényege, hogy egyszerre és folyamatosan próbálok tervezni rövid-, közép- és hosszú távra, de különböző részletességgel.  Néhány hétre előre pontosan tudom, hogy mit fogok tenni, néhány hónapra előre, hogy milyen konkrét problémákat fogok megoldani, és egy-két évre előre, hogy nagy vonalakban milyen témákra fogok fókuszálni – és ezt rendszeresen frissítem, ahogy a világ változik körülöttem. Így folyamatosan tervezek, és folyamatosan ki is dobok terveket, ha már haszontalanná váltak.

– Mi szerepel a szakmai bakancslistáján?

– Digitális termékinnováció Afrikában. Itt, Európában, mi, akik designnal vagy digitális termékekkel foglalkozunk, nagyon könnyű helyzetben vagyunk, mert nagyon fejlett technológiai rendszerekhez férünk hozzá, és ehhez hatalmas erőforrásokat tudunk megmozgatni. Ezzel azonban éppen a kreativitás egyik legerősebb forrását, a lehetetlennek tűnő korlátokat veszítjük el. Szeretném kipróbálni magam egy sokkal keményebb terepen, mert az ilyen kihívások kreatívabbá tesznek.

– Kitől tanulta eddig a legtöbbet?

– Két embert emelnék ki az életemből, akiknek alapvető hatása volt arra, ahogy a világot látom. Az egyik a gimnáziumi irodalomtanárom, Nényei Pál volt, akitől azt tanultam meg (bár ő biztosan nem fogalmazna így), hogy gondolkodó emberként nemcsak jogunk, de a világgal szembeni kötelességünk is folyamatosan megkérdőjelezni a status quo-t és minden tudást, mert az mindig csak egy pillanatnyi állapot, amíg nem találunk jobbat helyette. A másik a feleségem, akitől azt tanultam meg, hogy az intuíció, attól még, hogy nem tűnik logikus működésnek, teljesen valid szellemi munka, ami vezethet logikus és helyes válaszokra.

– Mivel motiválja a kollégáit?

– Próbálom olyan kollégákkal körbevenni magam, akiket elsősorban az intellektuális kihívások motiválnak, és az, hogy egy bonyolult kérdésre tudjunk együtt válaszokat keresni. Próbálok olyan problémákat és projekteket hozni a cégbe, amelyek elég nehezek ahhoz, hogy a megoldásuk szellemi munkát jelentsen mindenkinek.

– Melyik szakmában próbálná ki magát szívesen?

– Nincs olyan szakma, amiben ne szeretném kipróbálni magam. Viszonylag sok mindennel foglalkoztam már életemben, és mindegyik adott egy újabb módot, ahogy a világra tudok nézni.

– Hogyan építi üzleti kapcsolatait?

– A munkám lényege, hogy az ügyfeleinkkel olyan ötleteket valósítsunk meg, amelyek kétségbe vonják az adott iparág szabályait. Ehhez erős, bizalmi kapcsolatra van szükség, ezért csak olyan ügyfelekkel dolgozom, akikkel ezt a kapcsolatot fel tudom építeni. Alapvetően jó emberismerő vagyok, és nagyon hamar felismerem azokat az embereket, akikről tudom, hogy izgalmas projekteket tudunk majd együtt végigvinni.

– Mire sajnálja az idejét?

– Alapvetően kényes vagyok az időmre, főleg olyan döntések meghozatalával nem szeretek foglalkozni, amelyeket nélkülem is meg lehetne hozni.

– Mivel lehet felbosszantani?

– A névjegykártya kultúrával, vagyis azzal, ha valaki az álláspontját egy helyzetben érvek vagy tartalom helyett a pozíciójával validálja.

– Milyen önkéntes munkát vállalna?

– Gyakran veszek részt emberi jogi kezdeményezésekben és önkéntes munkában – sajnos az utóbbi időben kevesebb időm jutott rá, mint szeretném. Nagyon sok fontos krízis van most a világban, de én személyesen főleg nőjogi és LGBT+ kérdéseket szeretek támogatni, akár az időmmel is. A Frontirával csapatként is részt veszünk NGO-k munkájában pro bono alapon. A célunk, hogy az összes időnk legalább 5 százalékát minden évben valamilyen alapítvány támogatásával töltsük – az utóbbi időben itthon például a Bátor Tábor Alapítvánnyal, Ausztriában pedig az Ein Guter Tag nevű, fenntartható életmóddal foglalkozó kezdeményezéssel dolgozunk – ezekben általában a kollégáinknak fontos témákra fókuszálunk.

– Mire nem sajnálja a pénzt?

– Az utóbbi időben próbálok minimalistább, ökológiailag is fenntarthatóbb életet élni (több-kevesebb sikerrel), ezért tárgyakat kevésbé halmozok. Az egyetlen drága „hobbim”, amiről nehezen mondanék le (bár a COVID-járvány most kicsit lelassított), az élő koncertek. Egészen őrült összegeket költöttem már el életemben például Pearl Jam jegyekre, és erre bármikor újra hajlandó lennék.

– Mi tudja a legjobban kikapcsolni?

– Van néhány könyv, amelyekhez sokszor visszatérek, mert akárhányszor elolvashatom azokat, mindig magukkal ragadnak és kirántanak a mindennapi életből, ilyen a Macskabölcső Vonnegut-tól, A szenvedély Jeanette Winterson-tól vagy a Szerelemről és más démonokról Márquez-től. De ugyanez működik zenével is, akárhányszor végig tudnám hallgatni a Pieces of a man-t Gil Scott-Heron-tól, a Skeleton Tree-t Nick Cave-től vagy a Hot Rail-t a Calexico-tól.