Vad Ágnes: Neked könnyű!

Az alábbiakban Vad Ágnes Business és Life Coach „Neked könnyű” című blogbejegyzését olvashatja. Ön hogyan látja? Van véleménye? Írja meg kommentárban!

Neked könnyű! – Kaptam már ezt párszor az arcomba – a hátam mögött meg talán még többször -, amikor sikerült egy-egy nyelvvizsgám, bejutottam egy menő munkahelyre, majd elnyertem egy újabb pozíciót, külföldre utaztam, megtanultam egy új szakmát, vagy amikor munkahelyet váltottam és multis életből főállású coach lettem.

Bevallom, a mai napig nyelnem kell egyet, amikor ezt a „Neked könnyű!” dolgot megkapom, hogy közben elgondolkozhassak arról, vajon ilyen a helyzetben mi a célravezető? – Mosolyogjak én is szépen, és mondjam, hogy „ja, persze, gyerekjáték volt az egész”, vagy kezdjem el neki részletesen elmagyarázni, hogy addig a pontig, amit ő már végeredményként lát, hány munkaórát, mennyi erőt, energiát, tanulást, elszántságot és kitartást tettem bele? Hogy nem csak könnyű nem volt, de még rövid sem? Hogy nagy valószínűséggel, ha ő ugyanazokat a dolgokat végigcsinálja, akkor pont ugyanoda (vagy még messzebbre is) juthat? Hogy higgye el, nekem sem az udvarban lévő fán teremnek a babérjaim, hanem először magát a fát kezdtem el növeszteni: magról? Most tényleg kezdjek el magyarázkodni, hogy hogyan is jutottam el addig az eredményig?

Mi a fontos nekem a saját eredményemből? Talán az, hogy ő is tudja, hogy ez messze nem könnyű még nekem sem, vagy hogy az egóm megnyugodhasson, hogy „na, ezt is elmondtam”? Vagy talán az, hogy inspiráljak másokat, hogy példa lehessek abban is, hogy ilyen helyzetekben hogyan is reagálok? Hogyan szolgálja a hitelességemet az, hogy mit is mondok? Mit is szeretnék valójában elérni?

És mire idáig eljutok, addigra azt is meglátom a másik szemében, hogy vajon mi is mondatja vele ezt a mondatot – és van, hogy azt látom, hogy ez a szimpla irigység. Ami egy nagyon erős érzés és valamennyiünkben ott lakozik. Csak van, aki már tudja kezelni, de vannak olyanok is, akik még nem. És ha így van, akkor ezzel nincs mit kezdenem. Egy olyan erő munkálkodik benne, amin nemhogy én, de ő maga sem tud uralkodni. Úgyhogy ezekben az esetekben mosolygás a válasz, aztán balra el.

De van – és többször van olyan --, hogy abban a „könnyű neked”-ben sóvárgás, vágyódás van, hogy „én is szeretnék oda eljutni, csak nem tudom, hogyan” – és ilyenkor már van létjogosultsága egy jó kis párbeszédnek. Mert tényleg hiszem azt, hogy amíg a siker és a sikeresség mindenkinek mást jelent, addig az eredmények ismételhetők. Ha az ember hajlandó (értsd: akar) nyitott lenni, tanulni magáról és másoktól, akkor előtte is fogyni fognak az akadályok (amik helyett persze lesznek újak, de azokat már a „fejlesztett énjével” fogja kezelni).

Hiszem azt is, hogy amit egy ember meg tud csinálni, azt meg tudja egy másik ember is tenni – ehhez meg kell érteni, hogy mit is tett pontosan a „mintaember”, hogy elérjen a céljáig, aztán a másik ember dönthet: lemásolja pont úgy, vagy saját magára szabja. És ha szembe találja magát olyan kifogásokkal, hogy „á, nekem úgyse lehet felsőfokú nyelvvizsgám, mert nincs nyelvérzékem”, vagy „nekem úgyse lesz soha olyan munkám, ami jó is és még meg is élek belőle” – akkor gondolhat arra, hogy az az ember, akiről a „mintát” vette, mit tett: például azt, hogy nem foglalkozott az eltántorító erőkkel, az agy kifogásaival és nem hagyta magát lebénítani általuk, hanem felszívta magát és ha akarta, akkor ment érte. Tanult érte, dolgozott érte, tett érte. Az akarat, az elszántság, a hit voltak a fő érzületek, amik benne dolgoztak és nem az elterelés, a „nem fog ez nekem menni” ellen-hangok. És hogy volt olyan is, amikor „csak” szerencséje volt? Lehet, hogy igen. Mert ez is a hit része, hogy vannak kreatív, támogató erők, amik segítik őt az úton – amennyiben az tényleg az ő útja. Azt meg már ki tudná megmondani, hogy van-e „csak” szerencse? (Speciel én azt hiszem, hogy nincs.)

Úgyhogy én azt tanultam meg, hogy amikor nekem szegezik a „Neked könnyű” dolgot, akkor mosolygok és nyelek egyet. Én biztosan tudom, hogyan jutottam el odáig, hogy mennyi (belső) kifogást, mennyi (külső) eltérítőerőt győztem le azzal, hogy igazán akartam és akarom most is azokat a célokat, amiket kitűzök. Mert elhittem és elhiszem, hogy nekem is sikerülhet. És örülök, hogy sikerül. Meg sírok, ha épp nem, aztán felállok és megyek tovább.

Pedig nekem sem könnyű.

Te elhiszed, hogy Neked is sikerülhet?

Az nem baj, hogy nem tudod, hogyan is sikerülhet, ám az már intő jel, ha magad sem hiszed el, hogy neked is sikerülhet.

A coaching az egyik és másik állapotodra is jelenthet megoldást, amihez jobb, ha hiszed, hogy így lesz.

Vad Ágnes