Schillinger Attila: Ne az ember legyen a termék, hanem a technológia legyen az emberért!

Dr. Schillinger Attila jogászból lett public relations szakember, vállalati probléma megoldó. Mottója: játszd a játékot és sohase engedd, hogy a játék játsszon téged! Több mint 20 éves stratégiai kommunikációs vezetői, tanácsadói és vállalkozói tapasztalata részben Angliához, Németországhoz és az USA-hoz kötődik. Olyan vállalatok vezetőinek adott tanácsot, mint az SAP, Microsoft, Nestlé, L’Oréal, Citi, McDonald’s, Lilly, GSK, Novartis, Roche, Delta, OMV vagy éppen idehaza a Béres. Legutóbb a Magyar Sörgyártók Szövetsége élén szerettette meg sokakkal a sörgasztronómiát. Idén júniusban fejezte be a University of Oregon klímaváltozásra specializált mesterképzését. Következzen az Üzletem 12 kérdés – 12 válasz sorozatának 206. interjúja!

– Mit tart karrierje csúcsának?

– Az eredményét. Azt, hogy többé-kevésbé mindig szabadon dönthettem el, hogy mi a következő „állomás” és olyan feladatokon dolgozhattam, amelyek inspirálnak. Sosem munkát kerestem, hanem egyfajta személyes missziót. Az állás kifejezést pedig legszívesebben törölném a szótárból. A szavaknak ereje van. Magunk döntjük el, hogy a pályánk statikus vagy dinamikus. Nem szeretek olyanokkal dolgozni, akik interjúra jönnek és az attitűdjükből kiderül, hogy „állást” keresnek. A feladataim mindig szerteágazóak voltak, de az korán kiderült, hogy nem maradok meg a bankjogászi pályán. Ahogy elvégeztem a jogot, berolniztam sötét utcákon váltott hatezer dollárt és lepattantam Amerikába továbbtanulni. Mikor az egyetemen feltették a kérdést, hogy Public Relations?, azt se tudtam, eszik-e vagy isszák, de öt perc alatt eldöntöttem, hogy ez nekem való. Ez 25 éve volt. Nekem egyfajta karrier csúcs az, hogy ott megtanultam keményen dolgozni és megállni a saját lábamon. Pincérkedtem, kecskéket etettem és egy helyi gyerekfocicsapatot egy év alatt vezettem az Indiana állami bajnokság tökutolsó helyéről a harmadikra. Emberileg ez óriási lökést adott a továbbiakhoz. Hazatérve hat hónapon belül vezérigazgató-helyettes voltam az új szakmámban az egyik vezető tanácsadó cégnél. Két év múlva elértem ugyanezt Londonban, majd Németországban vezettem amerikai kommunikációs tanácsadó vállalatot. Ha már csúcs, azt mindenképp ide számítom, hogy tíz évig lehettem egy Avantgarde nevű élcsapat tulajdonos-ügyvezetője. A 300 szellemében tartottunk össze. Egyszer egy új kollegina megkérdezte, hogy ez valami szekta? Brutális volt a belső kohézió, a kultúránk kreatív és egyben megtartó ereje.  

– Milyen távra tervez?

– Őszintén? A mostani időszakban azt szoktam mondani, hogy volt egy jó tervem. A pandémia megtanít minket arra, hogy amit hétfőre terveztünk, az mehet a kukába, talán épp vasárnap este. Mindig is az agilis működésben hittem, bár magát a szót jól elcsépelték. Megyek előre és ha irányt kell váltani, gyorsan váltok sokszor hallgatva a megérzéseimre és nemcsak az adott pillanatban elérhető tényekre. Ez persze vegyes eredményt hoz. Többször előfordult, hogy amit éreztem, hogy jön, az jött is, de ötéves késéssel. Az időzítés pedig mint tudjuk, mindent jelent. 2014-ben többedmagammal alapítottam egy startupot, amely újra akarta definiálni a közösségi médiát, mert úgy láttuk káros hatásai lesznek annak, hogy az adataink birtokában a platformok egyre inkább belenyúlnak az életünkbe. A chicagoi újságíró kolléga tágra nyílt szemekkel nézett rám, amikor próbáltam elmagyarázni neki, hogy itt az ideje megreformálni a Facebook-féle üzleti modellt. Ne az ember legyen a termék, hanem legyen a technológia az emberért! Az applikációnkat néhány százan lelkesen használták, majd elsüllyedt az App Store-ban. Most, Brexit és Trump után talán többen gondolkodnak el, hogy hová is tart a virtuális világ.

– Mi szerepel a szakmai bakancslistáján?

– Szerettem volna nyitni egy csípős csirkeszárny specialista éttermet. Most már csak kiszállítani szeretnék. A szárnyaim után eddig mindenki megnyalta a tíz ujját. A prototípus működik. A wingman.hu domain is megvan hozzá. A kifejezés talán megvan a TOP GUN-ból. Ezt most tanácsadásra használom. Szeretek vezetőkkel – átvitt értelemben -- alakzatban repülni és oldalról biztosítani, hogy azt is lássák, amit egyedül nem, és akadály mentesíteni az útjukat, hogy elérhessék a kitűzött üzleti és emberi célt. E kettő nálam szigorúan összefügg. Ezért is szeretnék az egyik szószólója lenni itthon és az EU-ban az ESG-nek. Ideje, hogy a vállalatok a mérlegen túl kezeljék a hosszú távú környezeti, társadalmi és irányítási kockázatokat és hasznos tagjai legyenek a közösségeknek. Az ESG nem valami új üzleti matrica vagy CSR 2.0, hanem egy olyan, most már globális, a cégértékelésben megjelenő mérce, amely alapján eldől, hogy egy vállalat a tőzsdén vagy azon kívül finanszírozáshoz jut-e. De a tőkén bőven túlmutat a jelentősége.

– Kitől tanulta eddig a legtöbbet?

– Jody Peake volt az a főnököm, akivel azon a bizonyos szeptember 11-én Amerikában ragadtunk egy hétre. Tőle tanultam, hogy mindig alul ígérjek és felül teljesítsek és nem fordítva, illetve hogy inkább túlkommunikáljak, mintsem elfelejtsek megszólalni, amikor kell.  Édesanyám ránevelt a pontosságra és arra, hogy amit ígérünk azt kőkeményen be kell tartani. Ezek egyszerű és jól működő alapelvek. Azt tapasztaltam, hogy itthon szó szerint versenyelőnyt jelentenek. Remélem, eljön az idő, amikor már nem így lesz.

– Mivel motiválja a kollégáit, társait?

– Őszinteséggel és emberséggel. Kizárom a folyosói pletykát, de megkérdezem, hogy vannak. Igyekszem jó hallgató lenni, odafigyelni az életük rezdüléseire. És elsőként megyek a csatába, ha kell, ha pedig indokolatlanul „rájuk lőnek”, felfogom a golyót. Mindezt néha összekötöm egy jó kis sörözéssel.

– Melyik szakmában próbálná ki magát szívesen?

– Maradnék a szárnyalásnál. De szívesen foglalkoznék majd újra gyerekekkel is.

– Hogyan építi üzleti kapcsolatait?

– A bizalmat nem könnyű megszerezni, ha azonban már szakmailag és emberileg is megvan, akkor nagy kincs. Erre vigyázok. A kapcsolataimmal frekventáltan kommunikálok és igyekszem időről-időre találkozni, nemcsak egy LinkedIn posztot küldeni, bár az is fontos. És nem ismerek zárt ajtót. Ha valahova be szeretnék jutni, valakivel találkozni, nem adom fel. Megkeresem a módját, hogy elérjem. Azt viszont, aki személyes hangvételű megkeresésre semmit sem válaszol, nem tudom becsülni. Ezt az USA-ban úgy hívják „California No”. Szerintem egy rövid választ mindenki megérdemel. Jobb egy igazi „no”. Akkor legalább tudom, hányadán állunk.

– Mire sajnálja az idejét?

– Sorbanállásra. Hála Istennek ez a probléma a digitális világban kezd megoldódni. Ennek ellenére a fiammal három órát álltam sorba, amikor megnyitott a Lego Store. A gyerekekért feladom az elveim.

– Mivel lehet felbosszantani?

– Főképp azzal, amikor azt nézi valaki, hogyan nem lehet valamit megcsinálni, ahelyett, hogy miként lehet. Meg persze forgalmi helyzetekkel, amelyekben kijön a társadalmunk összes tünete. 

– Milyen önkéntes munkát vállalna?

– Mindig is önkénteskedtem. A gyerekfoci edzősködés ilyen volt. Sok évig vezettem egy társadalmi vállalkozásokat fejlesztő és támogató szervezet felügyelő bizottságát. Fantasztikus kisvállalkozásoknak segíthettem ebben a feladatkörben. Tanítok, ha felkérnek.

– Mire nem sajnálja a pénzt?

– Tanulásra. Épp idén júniusban fejeztem be egy újabb másoddiplomát Oregonban konfliktuskezelés és klímaváltozás témában. A két év alatt a gyerekek megtanultak angolul és megtapasztaltak egy más kultúrát. Meggyőződésem, hogy a jövő kulcsa a rugalmasság és adaptációs képesség. Ezekre itt nagy szükség volt.

– Mi tudja a legjobban kikapcsolni?

– Az egyetemi diplomám mellé ballagó Barbie-t kaptam a tanszéktől. Az ötéves kislányomnak szólt, aki megtanított rá, hogy a feminin oldalamon is elboldogulok. Sportos család vagyunk. A párommal nagyokat gyalogtúrázunk és futunk. A tini fiammal kosarazok, és ha nem nullára ver, elégedett vagyok. Ha pedig stresszelek, bokszolok, amit öcsém inspirált az életközepi válság közepén. Most hogy Tyson 54 évesen visszatér, látom ebben egy második karrier lehetőségét.