Perjés János: Mindaz, amit létrehozunk, felül kell, hogy múlja az előzőt

Perjés János nagy váltás közben van, saját márkás tréningen dolgozik, amely összeköti a színházi eszközöket a coachinggal, hosszú távú tervei között most ez szerepel. Ha valami másba kezdene, olyan szakmát vagy területet választana, ahol azokkal dolgozhatna, akik szeretnének fejlődni. Ha az is érdekli, hogy János hogyan építi üzleti kapcsolatait és mit tanult a válságból, a válaszokat elolvashatja az Üzletem 12 kérdés – 12 válasz sorozatának 432. interjújában.

– Mit tart karrierje eddigi csúcsának?

– Felépítettem egy tíz éve működő magán színházat, több, mint 100 bemutatóval. Hat évig béreltem egy épületet, amiből színház lett. Erre nagyon büszke vagyok, valamint arra a minőségre és repertoárra, ami jellemezte a műhelyt.

– Milyen távra tervez?

– Aki ma a kultúrában magánvállalkozóként igaz választ akar adni erre, azt hiszem, nem mondhat mást, mint hogy egyik napról a másikra. Ha pontos akarok lenni, folyamatosan megpróbálok alkalmazkodni az adottságokhoz és lehetőségekhez. Mindig keresem az új utat, a megteremtett rendszerből átmenteni, tovább vinni az értékeket, megfeleltetve az aktuális időszaknak, és folyamatosan kreatív fejlesztéssel szeretném bővíteni, változtatni a vállalkozást mind tevékenységi körben, mind tematikában. Gyakran elgondolkodom azon, hogy egy támogatóval való együttműködésben milyen szintre tudnám ezt fejleszteni. Ez még az életem színházi része. Nemrég nyílt egy új fejezet, hosszú coaching tanulmányaim után megalapítottam a saját tapasztalataimra épülő, szimulációs színházi módszerem, ami a James coaching nevet viseli. Ennek a fejlesztésén, a színház és a coaching eszközök minél pontosabb és hatékonyabb keresztezésén dolgozom. Sokat tanulok és kutatok ezért. Hosszú távú terveim ezzel vannak.

– Mi szerepel a szakmai bakancslistáján?

– A teljes megújulás és regeneráció. Színházi bakancslistámon a kárpótlás szerepel. A pandémia és a támogatás hiánya gyakorlatilag felülírta azt az értéket és minőséget, amit előállítottunk. Mondhatom ezt többes számban, hiszen alkotótársak nélkül ez nem működött volna így.  Új jövőképem bakancslistáján a James coaching széles körű bevezetése szerepel. Ezzel a mentálisan fontos tréninggel tudom a legjobban átadni, amit tudok a színházról és a coachingról. Nagyon fontos még a számomra, hogy idővel mentorként átadjam ezeket a tapasztalatokat.

– Kitől tanulta eddig a legtöbbet?

– Szakmailag annak idején Vámos László és Kerényi Imre tanítása adta meg az akkori Nemzeti Színházban az alapot. A színházi vezetést saját káromon kellett megtanulnom. Habár lett volna mentor mellettem, sok vezetői ballépés elkerülhető lett volna, ha hallgatok rá. Az igazság az, hogy mindig nagy erővel és hangosan védtem meg a színházamat és a benne dolgozókat, akkor is, ha a hatása hátrányosan érintett. Tudja, amikor az ember egymaga határoz egy gyorsan növekvő intézményben, nem mindig hoz megfelelő és higgadt döntést. Ezt utólag sajnálhatnám, de nem teszem, mindig pontosan tudom a felelősségem egy helyzet kialakulásában, és mindent megteszek, hogy korrigáljam, ha valami tévedés. Igy aztán mára több olyan változáson mentem és megyek át, amely fejleszt. Alázatot tanultam például Hegyi Barbarától, aki vezető színész létére akár kétkezi munkát is végzett a házban. Erőt és hitet kaptam Czeizel Gábortól és olyan alkotók jelenlététől, mint Keszég László, Bányai Gábor, Borbáth Ottília, Papadimitriu Athina, Jantyik Csaba, Szitás Barbara vagy Voith Ági. Szándékosan olyanokat emelek ki, akik folyamatosan részt vállaltak a sikeres működésben. A coaching más terület, dr. Váradi Éva, az Alkalmazott Coaching Akademia alapítója és vezető oktatója adott át minden tudást, és bízom benne, hogy mentorálásával ebben a világban is egyedit nyújtok.

– Mivel motiválja a kollégáit?

– A hitemmel és azzal, hogy én magam is mindent megcsinálok. A legendás emlékű Montágh Imre tanárom, aki igazán kedvelt színész tanuló koromban, sok év után azt mondta egyszer rólam, hogy „az akarat diadala”. Talán ez az akarat az, ami egyszerre motiválja és riasztja a kollégákat. Azt gondolom, hogy mindaz, amit létrehozunk, felül kell, hogy múlja az előzőt. A talpon maradáshoz nem az ego, hanem tettek szükségesek.

– Melyik szakmában próbálná ki magát szívesen?

– Vicces, de szívesen lennék popsztár. Mondjuk, egy napig. Mindenképp olyan szakmát vagy területet választanék, ahol azokkal dolgozhatok, akik szeretnének fejlődni, vagy a segítségemmel kiteljesedhetnek.

– Hogyan építi üzleti kapcsolatait?

– Mostanra váltam tudatos vállalkozói kapcsolatépítővé, amikor át kellett a járvány okozta egzisztenciális válság után pozícionálni a műhelyt. Bár mindig vallottam, kényszerűen most néztem szembe komolyan a változás (mind szakmai, mind emberi minőségben) időről időre való szükségességével.

– Mire sajnálja az idejét?

– A megfoghatatlan rosszindulat ellen való küzdelemre.

– Mivel lehet felbosszantani?

– A belátástalansággal és azzal, ha nem ismert események hírei alapján bírál valaki. Sajnos sok ember nem megfelelően használja vagy értelmezi a közösségi média platformokat, és nagy teret kap általánosságban minden témában és parttalanul a kilátástalanságot tükröző gyűlölet. Bár ez az adott esetben arról szól, aki írja, mégis nehéz érzés, hogy büntetlenül mondhat valósnak vélt ítéletet bárki. Ezzel nem tudok és nem is akarok foglalkozni.

– Milyen önkéntes munkát vállalna?

– A legnagyobb örömmel állatmenhelyen lennék önkéntes. Pilinszkyvel szólva: „Légy hát, akár az állatok. Oly nyersen szép és tiszta. Bátran figyelj, ahogyan ők figyelnek kegyetlen titkaikra.” És szívesen dolgoznék pár hónapot elefánt menhelyen.

– Mire nem sajnálja a pénzt?

– Fejlődésre. Folyamatosan képzem magam, keresem az új és hasznos utakat, beépítve azokat a tanulságokat, amit megtapasztaltam. Minden folyamatot önvizsgálattal kezdek, ez az alapja annak, hogy működni tudjak.

– Mi tudja a legjobban kikapcsolni?

– Az utazás. Belefeledkezve figyelem az ismeretlen kultúrákat, embereket, életformákat. Az utazások rövid ideje alatt az emberek kedvező arcát látom, és ez tetszik nekem.

(Fotó: Csányi István és Juhász Milán)