Kollarics Attila: Nehezen viselem, ha nem telik hasznosan egy nap

Kollarics Attila gyógytornász és dalszerző. Mint mondja: az előbbi kifelé, utóbbi befelé terápia. A Pécsi Gyermekklinikán kezdett dolgozni az egyetem után, emellett tavaly Ates Fizio néven indított saját vállalkozást. Testvérével a Totoro nevű duójukkal idén tervezik kiadni az első nagylemezüket. Amikor marad kapacitása, interjúkat készít a magyar nyelvű Eurosport honlapjára. Ha arra is kíváncsi, hogy Attila kitől tanulta a legtöbbet, a választ megtalálja az Üzletem 12 kérdés – 12 válasz sorozatának 290. interjújában.

– Mit tart karrierje csúcsának?

– Amikor bejön egy gyerek hozzám, hogy valamije fáj, és fél óra múlva kimegy úgy, hogy most már jó. A Jóistennek hála, sok olyan dologgal foglalkozhatok, ami gyerekkori álmom volt, de az ilyen sztoriknál nem nagyon van jobb. De büszke vagyok arra is, hogy az egyetemi szobatársammal alapított Pí Therapyval mi írtuk meg a PEAC-PÉCS Női Kosárlabdaklub és az Egészségtudományi Kar „hivatalos” dalát (Fekete fehér; Ha Pécsen jártok) is. És a legfrissebb ilyen dolog, hogy a nemrég elkezdett instrumentális vonalamra felfigyelt a Pécs On Stage, akik pécsi zenészeket vesznek föl rendkívül igényesen különböző, ikonikus pécsi helyszíneken.

– Milyen távra tervez?

– A gyógyítást meg a zenét is egész életemben akarom csinálni, mindkettő olyan hivatás, amiért tényleg megéri élni. Ennél pontosabb terv nincs egyelőre.

– Mi szerepel a szakmai bakancslistáján?

– Szeretnék albumokat kiadni. Ugyan a zenei webáruházakban már vannak fent kislemezek (Pí Therapy – Adósság a mának; a szólók közül: Dömdödöm, Rain and Saudade, Empty Streat), de egy kézzelfogható album elég menő lenne. Meg egyszer moziban ülve visszahallani egy-egy saját szerzeményt.

– Kitől tanulta eddig a legtöbbet?

– Ez az a kérdés, ami azért nehéz, mert rengeteg helyet, embert kellene, hogy beírjak, csak attól tartok, hogy kihagyok valakit, és az meg kellemetlen lenne. Szüleimtől tanultam a zenét, de a piarista kollégiumi nevelőim sokat segítettek, hogy ilyen komolyan kezdjek ezzel foglalkozni később.

A kórházban szinte minden betegtől, esetből lehet tanulni, nem beszélve a kollégáimról, akik mellett elkezdhettem a szakmát.
Az egyetem után másfél évvel ismerkedtem meg a Fascia Disztorziós Modell megközelítésű terápiával, amivel még hatékonyabb eredményeket tudtam elérni, mint azelőtt. Végtelenül hálás vagyok Sheila Boateng, Dr. Lukas Trimmel és Thorsten Fischer terapeutáknak.

És külön ki kell emeljem a magyar Eurosport kommentátor- és sportújságíró képzését, amire azért jelentkeztem, mert egy gyerekkori álmom volt, és így a semmiből 24 évesen megpillantva úgy voltam vele, hogy egy e-mailt megér még akkor is, ha teljesen más irányba ment az életem. Nem tudnék még egy ilyen helyet mondani, ahol egy év alatt ennyit tanultam volna, és ennyi értékes kapcsolatra tettem volna szert.

– Mivel motiválja a kollégáit?

– Csak arra törekszem, hogy jó legyen a hangulat. Nyilván mondták nekünk is hallgatókorunkban, hogy „ne nevessetek, ez egy kórház!”, de látjuk a bent fekvőkön, hogy nekik is életbevágó, hogy egy kicsit kizökkenjenek a beteg státuszból, amennyire csak lehet. A gyerekklinikán szoktam időnként zenélni is gitárral vagy ukulelével. Most, hogy átmenetileg a Pécsi Korona Központba lettem átvezényelve – ami egész más közeg –, mindennap tapasztalom, hogy az a fajta játszós, lazább hangnem az idősebb korosztályra is jótékony hatással van.

– Melyik szakmában próbálná ki magát szívesen?

– Érdekel a fotózás, filmezés, filmzeneszerzés. Éppen mostanában felvételizek a Pécsi Művészeti Kar elektronikus zenei szakirányára.

– Hogyan építi üzleti kapcsolatait?

– Sokszor van, hogy valaki panaszkodik: fáj ez vagy az. Ilyenkor megadom a számomat, mint pár napja egy pincérnek, aki húzta a lábát, és mondta, hogy porckorongsérve van. Vagy ha olyan egyszeri találkozásról van szó, akkor megpróbálok neki helyben segíteni. A zeneipar nem egyszerű tészta, de ott is igaz, hogy minél több emberrel kell találkozni, annál nagyobb eséllyel lesznek meg azok a kontaktok, akikre az embernek szüksége van a fejlődéshez, továbblépéshez.

Két éve a Pí Therapyval előzenekarként kétszer is játszottunk a Felevad Duó – Müller Péter Sziámi és Kirschner Péter előtt, akikkel ezután is megmaradt a kapcsolat. Ahhoz képest, hogy milyen magasan jegyzett művészek a szakmában, mindketten nagyon segítőkészek, akármikor tanácsot kérek tőlük.
Amikor ahhoz vagy szokva, hogy senki nem foglalkozik igazán veled, ha nem származik belőle közvetlen érdeke, nagyon nagy dolog, ha az embernek vannak ilyen „mentorai”. Azóta az összes stúdiós munkámat Kirschner Péternél vettem fel, és csak egyetlen dolgom van minden ilyen közös munka során: szivacsként felszívni minél többet abból a sok évtizedes tapasztalatból, amilyen például neki van.

– Mire sajnálja az idejét?

– Sokat gyötrődöm a maximalizmusom miatt, így nehezen viselem azt is, ha nem telik hasznosan egy nap.

– Mivel lehet felbosszantani?

– Amikor az ember maga cseszi el a saját lehetőségeit azzal, hogy visszaél velük. Mondjuk, jelen helyzetben, amikor a tudományra hivatkozva nyomorítgatnak milliókat ki tudja még meddig. Az egészségügyben zajló mindennapos megaláztatásokat is ide tudnám sorolni.

– Milyen önkéntes munkát vállalna?

– Már évek óta már megfogalmazódott bennem, hogy lemenjek Dévára, Böjte Csaba egyik gondozóotthonába. Egy kis időre együtt élni velük, zenélni, gyógyítani, meg amiben kell, segíteni. És főleg megkóstolni az Isteni gondoskodásból egy nagyobb falatot.

– Mire nem sajnálja a pénzt?

– Képzésekre, amelyek új perspektívákat és új motivációkat adnak, és minőségi eszközökre, amelyekkel ezek kivitelezhetőek. És közös élményekre.

– Mi tudja a legjobban kikapcsolni?

– A mindennapi munkámban terapeutaként rengeteg emberrel találkozom, ami időnként rendkívül terhes és kimerítő tud lenni. Mégis emberek, a barátaim meg a párom mellett tudok felhőtlenül kikapcsolódni. Egy jó beszélgetés, biliárdozás vagy egy nem túl szeles bicajozás bármikor jöhet.

(Fotó: Püsök Péter)