Buday Bence: Szeretem felvállalni a vezetéssel járó felelősséget

Buday Bence nyitott az újdonságokra, így egyáltalán nem tartja kizártnak, hogy más szakmában is kipróbálja magát, „irigyli” az orvosokat, talán egyszer ezt a hivatást is kipróbálja – ki tudja?! Kimondottan bosszantja az igénytelenség, a munkában a „jó lesz az úgy is” hozzáállás. Ha arra is kíváncsi, hogy Bencének milyen a kapcsolata a Bagázs non-rofit egyesülettel, olvassa el az Üzletem 12 kérdés – 12 válasz sorozatának 231. interjúját!

– Mit tart karrierje csúcsának?

– Mindig az éppen következő feladatokra és kihívásokra fókuszálok, a „már megmászott” csúcsokból a tanulságokat igyekszem magammal vinni. Hiszen az aktuális ügyfeleim, partnereim, munkatársaim mind a mostani teljesítményem és hozzáállásom alapján fognak megítélni.

Szerencsére számos olyan kihívásban sikerült szerepet vállalnom eddigi karrierem során, ami rengeteg tanulási lehetőséget és élményt adott. A McKinsey tanácsadójaként több olyan magyar és nemzetközi nagyvállalati transzformációt indíthattam el kollégáimmal, amelyeknek a pozitív hatásait aztán évekkel később lehetett tapasztalni, akár a részvényárfolyamokban is. A Vodafone-nál egy fantasztikus csapat élén irányíthattam a UPC integráció megtervezését és előkészítését. Erre már akkor is úgy tekintettem, mint egy „once in a lifetime opportunity”. A tranzakció méretéből és összetettségéből adódóan, Magyarországon ez tényleg különleges lehetőség volt számomra.

Jelenleg a SHARE NOW magyarországi autómegosztó szolgáltatását próbálom a lehető legjobb irányban előre vinni, miközben a járványhelyzetből adódó kihívásokat is kezelni kell, illetve a lehetőségeket megtalálni. Szeretném azt gondolni, hogy még számos „csúcs” lesz a karrieremben és mindig lesz kedvem egy következő hegyet is megmászni.

– Milyen távra tervez?

– Értékrend, alapelvek, család és barátok tekintetében egy egész életre. Személyes és családi prioritásokban középtávon, a következő 5-10 évre. Karrierben és felelősségben igyekszem maximális teljesítményt nyújtani a jelenben, miközben fejben már a jövőbeli következő lépésre készülök; 2-3 évre előre szeretem tisztán látni a dolgokat. Aztán persze a valóság még mindig bárhogyan alakulhat. Szerintem 2020 után mindenki újra gondolja majd, mit és hogyan akar a jövőben előre tervezni. A 30. születésnapomon eldöntöttem, hogy „fejben” igyekszem mindig abban az életkorban megmaradni, így szerencsére még rengeteg időm van.

– Mi szerepel a szakmai bakancslistáján?

– Akik ismernek, azok tudják, hogy szeretem felvállalni a vezetéssel járó felelősséget. Az adott helyzetben pedig tényleg mindent beleadni, magas energiaszinttel benne lenni és elérni, hogy egy egész csapat és szervezet még nagyobb teljesítményre legyen képes. Mindezt lehetőleg nagy kedvvel, humorral és támogató emberi kapcsolatokkal. A bakancslista abból áll, hogy olyan munkakörökben/pozíciókban dolgozhassak még a jövőben, amelyekben minél több ember életére tudok érdemi pozitív hatást gyakorolni. Időszakos, projekt jellegű munkákban már számos országban megmérettem magam, egyszer szívesen vállalnék hosszabb felelősséget is külföldön. Miközben a cél persze az, hogy a megszerzett tudásomat később itt, Magyarországon kamatoztathassam.

– Kitől tanulta eddig a legtöbbet?

– Minden nap, minden szituáció (megbeszélés, probléma-megoldás, interjú, egyéni munka, munkaebéd) lehetőség a tanulásra, beszéljünk akár technikai/funkcionális képességekről vagy személyes készségekről. Rengeteget reflektálok, talán a saját hibáimból vagy éppen sikereimből tudok a legmélyebben tanulni. Mindeközben a jelenlegi és a korábbi munkahelyeimen is mindig olyan kollégák vettek körül, akiktől tényleg sokat tudtam tanulni. Régen rossz, ha cégvezetőként egy konkrét szakmai témában én vagyok a „legokosabb a szobában”.

Ha meg kellene neveznem egy embert, akitől egységnyi idő alatt a legtöbbet tudtam tanulni, az Dietz Miklós lenne. Ő a McKinsey korábbi budapesti, jelenleg a vancouveri iroda vezetője. Miki a nap bármely pillanatában olyan minőségű probléma strukturálásra és megoldásra volt képes, ami világszinten is egyedülálló (azt gondolom, ezt akár az összes eddigi kollégája nevében mondhatom). A vele történt közös munka során megfigyelt kérdésfelvetések, logikai és gondolati sémák a mai napig meghatározzák, hogy hogyan közelítek meg egy-egy intellektuális kihívást. Akkoriban sokszor nagyon megterhelőnek tűntek ezek, mai fejjel egy életre hálás vagyok neki azokért a közös munkaórákért.

– Mivel motiválja a kollégáit?

– Maximálisan hiszek a transzparenciában, a felelősség egyértelmű kijelölésében és a felhatalmazás megadásában. Arra törekszem, hogy olyan kollégákkal vegyem körül magam, akik keresik ezt és akik számára ez már önmagában belső motivációt tud jelenteni – élvezik azt, hogy önálló hatáskörrel működhetnek és ebben ki tudnak teljesedni. Persze azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy ez a felállás nem mindenki által preferált. És ez rendben van így. Igyekszem tiszteletben tartani az egyént és ez esetben megtalálni azt a feladatkört, ami számára tényleg motiváló tud lenni. Ha ez esetleg egy másik szervezeti egységben, vagy akár egy másik szervezetben található, akkor ezt is felvállalni és elősegíteni. Vezetőként tényleg „win-win” szituációt kell teremtenem: ideális esetben a kolléga és én is tudjunk motivációt meríteni a közös munkakapcsolatunkból.

– Melyik szakmában próbálná ki magát szívesen?

– Nagyon tisztelem és – jó értelemben – irigylem az orvosokat. Amíg egy-egy fárasztó-nehézkes munkahét végén néha keresnem kell magamban, vajon milyen hatást sikerült elérnem a munkámmal, miben tudtam előre vinni a világot, addig azt gondolom, hogy egy orvosnak nem nagyon szükséges ilyen kérdéseket feltennie magának… Orvos talán már nem leszek (bár soha nem lehet tudni), ugyanakkor szerencsére nagyon széles az érdeklődési köröm, illetve a képzettségem, eddigi tapasztalataim és a munkahelyi szerep-felfogásom is lehetővé teszi, hogy a jövőben még számos iparágban és „szakmában” kipróbáljam magam. Nem tartom magamat szakértőnek, és nem is törekszem így szerepet vállalni. A Vodafone-nál úgy töltöttem be vezetői pozíciókat, hogy előtte tanácsadóként nem kimondottan a telekommunikációs iparágban dolgoztam.

A SHARE NOW autómegosztót úgy vezetem jelenleg, hogy előtte nem dolgoztam mobilitásban és az autóiparban sem. Ezzel kapcsolatban teljesen transzparens vagyok mindenkivel minden szituációban. Mégis azt gondolom, hogy képes vagyok a mindekori kollégáimmal többlet értéket teremteni. Szóval, még bármilyen „szakma” szóba jöhet a jövőben. Ahogyan az eddigieket sem láttam mindig előre jönni, úgy ezután is nyitott leszek az újdonságra.

– Hogyan építi üzleti kapcsolatait?

– Szívesen kötök össze általam külön-külön ismert üzleti szereplőket én is egymással, illetve kérek hasonlót másoktól bizonyos esetekben. Nagyon jó érzés, amikor az általam összekapcsolt felek néhány héttel-hónappal később visszajeleznek, hogy a bemutatás eredményes volt. A mindennapokban az a célom, hogy minden üzleti interakcióban (ügyfelek, partnerek, beszállítók, versenytársak – legyen az bárki) olyan nyomot hagyjak magam után, ami onnantól kezdve stabil alapot és színvonalat jelent a másik félnek is. Ha így vesszük, gyakorlatilag a munkám során minden egyes megbeszélés, e-mail vagy telefonhívás a kapcsolatépítés része. Az, hogy ott milyen hozzáállást tanúsítok, mindenképpen építheti a kapcsolataimat. Ezáltal igyekszem azt elérni, hogy szükség esetén én is és a másik fél is bátran vissza merjünk nyúlni egymáshoz, legyen a kapcsolatunk akármennyire szoros vagy laza a köztes időszakban.

Éppen a minap volt szükségem arra, hogy egy konkrét témában egyeztessek egy hazai nagyvállalat felsővezetőjével, akivel öt éve – még két munkahellyel ezelőtt – beszéltem és dolgoztam együtt utoljára. Bármennyire is elfoglalt, azonnal fogadta a hívásom, két perccel később már azon a kapcsolati szinten voltunk, ahol anno abbahagytuk, és készségesen próbált segíteni nekem. Lehet, hogy most öt évig újra nem fogunk beszélni egymással, de hiszem, hogy a jövőben is bármikor így fordulnánk a másikhoz.

– Mire sajnálja az idejét?

– Olyan emberi interakciókra, ahol nincs meg a kölcsönös tisztelet és egymásra figyelés. Az ilyen helyzeteket próbálom a lehető leggyorsabban lezárni, illetve levonni a tanulságokat.

– Mivel lehet felbosszantani?

– Tétlenséggel és igénytelenséggel. Nehezen tudom megérteni és elfogadni, ha valaki elégedetlen egy adott helyzettel, szívesen hangot is ad ennek, mégsem hajlandó „feltűrni az ingujját” és saját maga aktívan tenni a változásért. Hasonlóan bosszantó tud lenni, ha egy konkrét feladatnál valaki még a minimálisan elvárható elégséges szintet sem hajlandó nyújtani, és „jó lesz az úgy is” alapon próbálja megúszni a szükséges energiabefektetést.

– Milyen önkéntes munkát vállalna?

– Kamaszkoromtól kezdve egészen az egyetem végéig az életemet folyamatosan végig kísérte az önkénteskedés. Építőtábor, nemzetközi sportesemények szervezése, majd pedig 5 elhivatott év az AIESEC non-profit szervezetében a Közgázon. Munkavégzés mellett viszont szerintem már átalakulhat, hogy valaki hogyan tud tényleg a legtöbbet segíteni egy vagy több ügynek. Hiszen, miközben a ráfordítható idő korlátozódik, a felhalmozott és átadható tudás, valamint a kiépített kapcsolatrendszer folyamatosan nő. Ezt felismerve, néhány éve a feleségemmel tudatosan kerestük azt az ügyet és szervezetet, amit aktívan szeretnénk segíteni. Így léptünk kapcsolatba a Bagázs non-profit egyesülettel, akik a szegregációban és mélyszegénységben élő romák integrációját igyekeznek felgyorsítani Magyarországon. Szakmai tapasztalatunkkal igyekszünk most már évek óta segíteni az egyesület működését, illetve a kapcsolati hálónk aktivizálásával minél több együttműködési lehetőséget teremteni nekik.

– Mire nem sajnálja a pénzt?

– A gyerekeim oktatására, a családom egészségének megőrzésére, könyvekre és közös családi élményekre (utazásokra). Az első kettő a felelősségről szól, a másik kettő a szórakozásról és a feltöltődésről. A feleségemmel egy teljes úti cél listánk van összeírva arra a pár évre, ameddig a két gyermekünk még velünk él és hajlandó önszántából a szüleivel utazni…  Ha választanom kell, 20 év múlva inkább legyen tele a fotóalbum csodálatos fényképekkel, a családi almanach fantasztikus történetekkel, legfeljebb egy kisebb ingatlanban töltöm majd megőszült éveimet.

– Mi tudja a legjobban kikapcsolni?

– Legjobban a síelés egy kevésbé zsúfolt sípályán, ahol a saját tempómban a saját íveimet húzhatom. Akár szikrázó napsütésben, akár szakadó hóesésben. Gyerekként versenyszerűen síeltem, amiből mára annyi maradt meg, hogy – kontrollált sebesség mellett, de még mindig – szeretem a határaimat feszegetni. Mivel síelni nem lehet minden héten, szükségem volt valamilyen könnyebben hozzáférhető mozgásformára is. 5-6 éve kezdtem el komolyabban futni. Emlékszem, a legelején még egy félmaraton is távoli és elérhetetlen célnak tűnt. Mostanra viszont, a távok folyamatos növelésével, ez egy kellemesen lefárasztó edzésadag lett, ami bármikor tud adni nekem 2 olyan órát, amikor lehetőségem van kikapcsolni, elmerülni a gondolataimban, vagy éppen csak futni előre és „bámulni ki a fejemből”; nézni az embereket, az épületeket és számolni a SHARE NOW autókat a városban.