Dr. Fábián Lajos: Veszélyes kaland ma az egészségügybe fektetni

Szerdahelyi Csaba  |  2020. 03. 10., 10:00

Az az egészségügyi rendszer, amelyik az orvost, mint embert bűnösnek kiáltja ki, és nem a betegek érdekében végzett szolgáltatás motorjaként kezeli a szakdolgozókkal együtt, bukásra van ítélve – mondta az Üzletemnek dr. Fábián Lajos, a TritonLife Csoport társtulajdonosa és igazgatóságának elnöke.

Dr. Fábián Lajos orvos, vállalkozó, marketing-, egészséggazdasági- és egészségbiztosítási szakember.Néhány hete a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége Egészségügyi Szekciójának elnökeként is dolgozik. A magyar egészségügy „betegségeiről” és a VOSZ-ban vállalt feladatokról kérdeztük.

Milyen „állapotban” van a VOSZ Egészségügyi Szekciója? Van olyan terület, ahol sürgős beavatkozásra lenne szükség?

– A jelenlegi átadás-átvétel pillanatában már létezik egy tagi bázisunk, és nagy örömmel láttam, hogy több jelentős társaság neve is szerepel a listán. Nagyon fontos célunknak tekintjük azonban további szolgáltatók és munkáltatók megszólítását, akik nyitottak az együtt gondolkodásra, és a szektor szereplőinek közös érdekeit szem előtt tartó munkálkodásra. A korábbi vezetés, Dr. Bombera Géza elnök úrnak és társainak munkáját magam részéről köszönöm, hiszen nélkülük nem léteznének azok az alapok, amelyekre most elkezdhetünk tovább építkezni.

Én a revolúció helyett inkább az evolúció híve vagyok. Tulajdonképpen a kérdésére a válasz mindig IGEN, vagyis vannak sürgető ügyek a hazai egészségügyben, de ezeket higgadtan, átgondoltan, a hosszabb távú célok érdekében munkálkodva kell kezelnünk, a szükséges kisebb lépésekben haladva. A revolúció mindig áldozatokkal jár, míg az evolúció életképes megoldásokhoz vezet. Ha élhetek egy szakmai analógiával, akkor azt mondanám, hogy a két-három évtizeddel elkésett diagnózis és terápia hiányában, ma már túl mélyen átjárta a daganatszövet és annak áttétei a gazdaszervezetet, így nagyon óvatosan és körültekintően kell hozzáfogni a gyógykezelési terv felállításához, nehogy a gazdaszervezet is belepusztuljon a kezelésbe. A maratoni futó sem a céllal kezd, hanem egyik lábát a másik elé rakva előbb lefutja az első, majd a második kilométert, és így halad kitartóan a célja felé, ráadásul ha az első kilométereken elfutja magát, akkor célba sem ér, mert elfogy az energiája a kritikus szakaszokon később.

Milyen feladatokat tűzött ki a szekcióban az idei évre? Hogyan működik a szekció?

– Az elnökké választásom utáni első szekció ülést március 18-ra hívtam össze, így még nem beszélhetünk a megújuló szekció által kitűzött feladatokról. Az első szekció ülés célja pontosan a helyzet felmérése, az aktívabbnak mutatkozó tagjainkkal a minőségi párbeszéd megindítása, gondjaik, problémáik feltérképezése, és a megújuló szekció működési modelljének megalkotása, a feladatok megosztása.

Terveim és elképzelésem szerint, illetve hosszú évek tapasztalata alapján, ennek a munkának a fő stratégiai irányok kijelölése után, hosszú távú, az egészségügyi szektor egészét érintő célok elérésére kell majd összpontosítania, és nem szétforgácsolódni kisebb ügyek kapcsán folytatott napi csatározásokban és nyilatkozatháborúkban.

Készülnek-e javaslatokat tenni a kormány szakminisztériumának?

– Nehéz úgy megközelíteni a kormányt vagy a szakminisztériumot, hogy kívülről – sokszor a teljes kép ismerete nélkül – egyoldalúan megmondjuk nekik, hogy mit kellene tenniük. Ezt senki nem szokta jó néven venni. Aki volt már valóban nagy szervezetben felső vezető az tudja, hogy a karmesterek dolga milyen nehéz és sokszor magányosságra ítélő feladat. Ezért korábbi tapasztalataim alapján én a magam részéről azt a párbeszédet tartom az egyedüli járható útnak, mely párbeszéd során a felek meghallják egymás érveit, megértik egymás problémáit, és így, lassan csiszolgatva és egymást segítve kikerekedik a kompromisszum, ami mindenki számára elfogadhatóbb, és jobb, mint az azt megelőző helyzet volt.

A kérdésére válaszolva azonban igen, a célok között az is szerepel, hogy segítsük a döntéshozókat annak érdekében, hogy javuljon a hazai egészségügyi ellátás helyzete, és tisztább viszonyok alakuljanak ki a szektorban, de én a megmondóemberek által képviselt attitűd helyett az együttműködés építő erejében hiszek, és mielőtt kijelentő mondatokban fogalmaznék, előtte általában kérdezek. 

Kikhez, milyen programmal kívánnak eljutni, hogy bővüljön a szekció tagsága?

– Már elkezdtük a tömegbázis bővítésére irányuló tevékenységünket, ami egyelőre informális csatornákon, az egyes – egyelőre nagyobb – piaci szereplőkkel folytatott egyeztetés formájában történik. Több jelentős méretű társaság már az első hetekben jelezte belépési szándékát.

Mivel a VOSZ a vállalkozók és munkáltatók országos szövetsége, szeretnénk ezen tág definíció mentén folytatni az építkezésünket. Komoly hosszú távú célok nélkül nincs siker, de aki túl rövid távokon jelöl ki irreális célokat, az is elbukhat. Én személy szerint meg vagyok arról győződve, hogy a szektorban fel kellene hagyni a magán-, és állami szolgáltatás egymással szemben történő definiálásával, hiszen a beteg érdeke nem az e körül folyó vita, hanem a jó minőségű, elérhető, és szakmailag is a kor színvonalának megfelelő szolgáltatás. A betegnek mindegy, hogy ki nyújtja a szolgáltatást, feltételezve, hogy a közösségi finanszírozás szektorsemlegessé válva csökkentené az anyagi egyenlőtlenségeket. Csehországban, Szlovákiában, Németországban vagy más országokban, senki nem kérdezi meg a kórház portáján, hogy kié a fal, az ablak vagy a berendezések az épületben. Ha a szolgáltatás megfelelő színvonalú és elérhető, a benne dolgozók örömmel és megbecsülésnek örvendve végzik a munkájukat, akkor ez nem érdekes. Persze mindez feltételezi, hogy a beteg embernek nem kell ez egyik helyen nagyságrendekkel többet fizetnie, mint egy másik helyen. És igen... Előbb-utóbb azt is feltételezi, hogy valaki vesz egy nagy levegőt, és definiálja azt az ellátási alapcsomagot, ami tényleg jár a magyar embereknek a havonta megfizetett adók és járulékok fejében. Ez, és csak ez teremthetné meg az alapját annak, hogy a jelenlegi zsebbe fizetős paraszolvenciális rendszer helyébe egy strukturáltabb, átláthatóbb –, akár állami, de valódi biztosítási logika mentén működő – az alapcsomagot kiegészítő második vagy harmadik szint épüljön ki. Itt is ismétlem, a szolgáltatást teljesen mindegy, hogy ki nyújtja, amíg a szakmai, minőségi, és eredmény követelményeknek megfelel, és nem feltétlenül jelenti ennek a szektornak a pejoratív értelemben vett teljes elüzletiesedését sem.

Ez nem jelenti, és nem jelentheti azt, hogy a szolidaritási elvű rendszer megszűnjön, és emberek maradjanak alapvető ellátás nélkül. De igenis jelentheti azt, hogy a szolgáltatást ott nyújtsák, ahol erre vonatkozóan a legjobbak a feltételek, ahol a legtapasztaltabb, legfelkészültebb, és leggyakorlottabb a személyzet. És igen, jelentheti azt is, hogy a páciensek (ügyfelek) különböző szintű ellátásokból választhassanak. Nem az egészségügyi ellátás, vagy annak minősége lehet különböző, hanem az a kiszolgálási környezet, ami az ellátást körülveszi. Az élet bizonyította, hogy erre is óriási igény van. Erre a legjobb példa a légi személyszállítási iparág. Vannak az olcsó, úgynevezett diszkont légitársaságok, vannak normál tarifájú cégek, és léteznek a business és/vagy első osztályú utazási lehetőségek, sőt, léteznek privát jetek is. A gépek ugyanazok, ugyanúgy eljuttatnak mindenkit A-ból B-be, a pilóták ugyanazok és ugyanolyan jól képzettek, ugyanazok a szerelők ugyanúgy elvégzik a karbantartást, és mindenki – függetlenül attól, hogy mely osztályon utazott – biztonságban, épségben megérkezik a célállomására. Ez az utazás, érkezés és biztonság a mindenkinek járó és elérhető „alapcsomag” maga. Ez alól nincs kivétel, ez mindenkinek jár, aki felszáll a gépre. De van, aki szűkebb lábtérrel, étel felszolgálás nélkül, derékszögben ülve tölti a hatórás utat, és maga cipeli a bőröndjét, van, aki megdöntheti az ülését és kétszer kap ételt és italt útközben, és van, aki fekve, filmeket nézve és zenét hallgatva teszi ugyanezt, miközben a csomagjáról is más gondoskodik. Az emberiség történelme során, a világ minden részén, minden társadalmi rendszerben, mindig megvolt, megvan, és meg is lesz erre a differenciálásra az igény. Ha ez nem szervezetten érhető el, akkor kialakul magától. Tessenek csak körülnézni a mai magyar egészségügyben, és mondja valaki, hogy ez a jelenség nem észlelhető! Csak most a hozzájutás fő eszközének a neve vagy a paraszolvencia (ami már nem is mindig garantálja az eredményt) vagy a magánszolgáltatás, ami viszont így sajnos ellenpólusként szemben áll az állami rendszerrel, ami helytelen, és káros következtetésekhez vezethet, hiszen a járulékot is fizető polgárok így gyakorlatilag maguk kifizetik a szolgáltatás teljes költségét, miközben a befizetett járulékért cserében nem kapnak semmit az adott – közösségi  finanszírozást  nem élvező – szolgáltató esetében, csak azt, amit maguk kifizetnek, vagyis így ők úgy érzik, hogy kétszer is fizetniük kell  ugyanazért.

Tegyük fel a kérdést, hogy mi teremti meg az igazi egyenlőtlenséget? A mai helyzet, ahol egyfajta vadkapitalizmus feltételei mentén keresi mindenki a maga útját a saját módján a gyógyulás felé vezető úton, vagy egy átlátható, kiszámítható ellátási rendszer, ahol biztosan eljut mindenki A-ból B-be, tetszése, lehetőségei és saját választása szerint vagy fapadossal vagy a világ legjobb légitársaságainak első osztályán, de az alapokat tekintve jól és biztonságosan? A válasz elég egyértelmű.

Már ma is vannak olyan jó hazai példák, ahol az úgynevezett magánszolgáltató közösségi feladatot lát el, és nem csak jó hazai, hanem európai vagy akár világszínvonalon. Erre az ortopédiában, a gerincgyógyászatban, a szülészet-nőgyógyászat, az endoszkópos sebészet, az endometriosis sebészet, az érsebészet, szemsebészet, vagy a kézsebészet területén is vannak kifejezetten jó példák. De sorolhatnánk járóbeteg-, és egynapos sebészeti ellátókat is, akikről a pácienseik nem is tudják, hogy nem állami tulajdonú helyen látják el őket, de az állam által finanszírozott módon.

Ahol a nagy szakadék húzódik, az inkább a finanszírozási anomáliák területe. Senkit nem támadva, és nem mindenre ismerve az azonnali megoldást, azért jó lenne elkezdenünk kérdezni:

  • Miért van az, hogy az elavult finanszírozási rendszer sok eleme ma már nem használt beavatkozásokat takar, miközben nagyon sok korszerű beavatkozás, teendő, azaz költség, nem is kódolható, azaz nem jár érte pénz az ellátó intézménynek, amelyek adóssága így is óriási teher és probléma?
  • Miért van az, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszer felesleges tevékenységekre és felesleges aktivitásra sarkallja az ellátóhelyeket? Például miért kap egy kórház több pénzt, ha tovább tartja bent az egyébként szakmai szempontok szerint hamarabb is hazabocsájtható beteget?
  • Miért kapnak egyes magánszolgáltatók állami finanszírozást, míg az esetleg ugyanolyan vagy jobb színvonalon dolgozók nem? Van olyan, egyetlen fillér állami finanszírozás nélkül működő magánszolgáltató, amely saját szakmai területén még államilag akkreditált szakorvosképzésre is jogosult, tehát kvázi oktatókórház. Vajon miért nem láthat el akkor betegeket ugyanolyan állami finanszírozással, mint egy erre nem is jogosult harmadrangú állami kiskórház, amely még sokszor a szakmai minimumfeltételeknek is alig tud eleget tenni?
  • Miért van az, hogy állami feladatot is ellátó, világszínvonalú szakmai színvonalú, állami finanszírozásban is részesülő magánintézmény nem kapja meg a szakdolgozók béremelésére szánt kvóta állami emelést, amit az a kiskórház, ahonnan a betegeket tovább küldik hozzá végső ellátásra ugyanezt megkapja, de az adott ellátást a kiskórház nem is tudja biztosítani? 
  • Miért nem könnyít magán az állam azzal, hogy az állami  kvóta mondjuk, 80 százalékát átadva, azaz spórolva, engedné a polgárokat  szabadon választani magán és állami szolgáltató között? Több olyan magánszolgáltatót is ismerek, akik ilyen feltétellel, jobb színvonalon, dolgozóiknak magasabb béreket fizetve is hasznot tudnak termelni, miközben az adott állami nagykórháznak, amely így kiszervezte bizonyos háttérbe szoruló, vagy veszteséges tevékenységét, az állami finanszírozási kvóta 20 százaléka megmarad, ami tiszta, tevékenység és ráfordítás nélküli haszon a nagykórháznak.
  • Miért nem gondolunk arra, hogy ez választási lehetőséget adna a választópolgároknak, javítva közérzetüket és hangulatukat, miközben terhet vehetne le a túlterhelt és sok helyen a teljesítőképessége határán egyensúlyozó állami rendszerről? 
  • Miért az aktivitásért fizet a rendszer és miért nem az eredményért? Mindenki tapasztalta már, hogy az órabéres festő kicsit jobban ráér cigarettázni és sörözni, mint az, akit az elvégzett munka eredményéért fizetünk, függetlenül attól, hogy mennyi idő alatt végzi el a feladatot. A lényeg, hogy ki legyen festve a szoba jó minőségben, és nem az, hogy kettő vagy tizenöt nap alatt festették ki. Ha órabérben fizetünk, 15 nap alatt lesz kész, mert így többet keres, és lassúbb munkában érdekelt a festő. Ha az eredményért fizetünk, akkor 2 nap alatt kész lesz, mert így keres többet a szaki is, és mi is jobban járunk. Ma már egy kórházat nem az ágyszám alapján ítélnek meg a fejlett világban, hanem az output, és a health outcome alapján, vagyis a gyógyultan kibocsátott páciensek száma alapján. A fekvőbeteg, és ebből adódóan ágyszám centrikus rendszerek elavultak, és közgazdasági értelemben veszélyesek. Ezek mindenütt a leggazdaságtalanabb, a közösség számára legnagyobb költséget jelentő terhek, és az ágyszámok aránya nem áll arányban az adott társadalom egészségi mutatóival. Ráadásul ha ez egy rossz finanszírozási rendszerrel társul, mint a mostani, mely az ágyak kihasználtságát méri és áltevékenységekért, vagy pusztán magáért az aktivitásért fizet, nem beszélve a társuló paraszolvenciáról, ami annál magasabb, minél tovább kell valakivel látszólag foglalkozni, akkor bizony nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy megértsük: iszonyatos költségeket, alacsony hatékonyságot, és tovább növekvő deficitet kódolnak az ilyen rendszerek. A kórházi ágyak a valóban fekvő ellátást igénylő páciensek számára szükségesek, és csak a valóban szükséges idejű igénybevételre. A jelenlegi hibás, kórházcentrikus ellátást el kell tolni a rövid tartózkodási idejű, ha lehet egynapos sebészeti, és a járóbeteg szakorvosi ellátás, sőt, a megelőzés irányába.
  • Miért nem gondol arra valaki, hogy az egészségügy finanszírozási terheinek egy részét átengedje a biztosítóknak, mint a csehek és szlovákok tették, de sok-sok más országban is történt? Elképzelhetőnek tartanánk, hogy az összetört autóink kárait az állam fizesse mintegy kötelezően – nekem ez jár alapon – a CASCO biztosítások helyett? Nem az egészség értékének hiánya miatt van az, hogy ma egy átlagos magyar jobban vigyáz a kocsijára, mint a saját egészségére? Mert sajnos bármilyen brutálisan hangzik, azt mindenki tudja, mennyibe kerül egy törött lökhárító cseréje a 10 éves Golfjára, de annak nem tulajdonít értéket, hogy mondjuk 10 évvel korábban kell elkezdenie olyan gyógyszerek szedését, amelyeket életfogytig szednie kell valamilyen krónikus betegség miatt (vérnyomás, cukor, koleszterin, stb.), és amelyeknek csak a havi TB támogatása százezres nagyságrendű közösségi költség, ami mindannyiónkat terhel, hiszen az általunk fizetett adóforintokból fedezik.

A fentiekből adódóan tehát én – néhány tulajdonos-vállalkozó társammal együtt – azt gondolom, hogy az egészségügyben nem államiról vagy magánról, hanem jó minőségű és elérhető szolgáltatásról, illetve ennek financiális hátteréről kellene, hogy folyjék a vita. Ugyanis az adófizető magyar állampolgár, vagyis a beteg szempontjából nem itt húzódik a határ, hanem ott, hogy hozzájutok-e a szolgáltatáshoz (ellátáshoz), és ha igen, akkor azt milyen színvonalon kapom.

Állításomat legfényesebben az a tény támasztja alá, hogy jelenleg a magánszolgáltatók nem tudnak akkora kapacitást bővíteni, hogy még így is ne legyenek ott is valamilyen szintű várólisták egyes szakmákban úgy, hogy egyébként ezzel szemben az „ingyenes” állami ellátórendszerhez is fordulhatnak azok, akiknek szüksége van rá. Ennek pedig a fő oka, hogy az „ingyenes” állami rendszer évtizedek óta nem ingyenes, sőt, pácienseink elmondása alapján sokszor összességében drágább és kiszámíthatatlanabb, mint az árlista alapján, tisztán, számla ellenében kifizetett ellátási díj, ami alapján ráadásul még számon is kérhető a szolgáltató.

Mennyire szétforgácsolt a munkaerő az egészségügyben? Mi a megoldás?

– Nagyon egészségtelennek tartom azt a helyzetet, ami most tapasztalható hazánkban. Egy-egy komolyabb szakorvos, különösen a manuális szakmákban, de más területeken is arra kényszerül, hogy különböző – és itt most nem részletezett – okok miatt fenntartsa állami állását egy-egy kórházban, ami mellett több mellékállásban, illetve magánszolgáltatónál is dolgozik. Személyesen is ismerek olyan kollégát, akihez éjszakai időpontokra is be lehet jelentkezni. Egy komoly szakorvos ma sok esetben 3-6 különböző helyen is dolgozik, vagy rendel, amibe még az is belefér, hogy havi egy vagy két hétvégén mondjuk kirepül külföldre egy hétvégi ügyeletet vállalva, amiért egy itthoni teljes havi bérét is megkapja. És ezek a példák azokról szólnak, akik nem hagyták el az országot. Nagyon sokan elmentek, és a jelenlegi végzős orvostanhallgatóink nagy része is azonnal külföldi terveket sző. Ettől nagyobb pazarlást nehezen tudok elképzelni.

Miért történik ez? Mert így tudja az orvos a rendelkezésére álló rövid idő alatt megteremteni magának és családjának azokat az életkörülményeket, amelyek elérésének reményében, csak azért 30 évet tanult keményen, hogy a saját szakmájában pályakezdő lehessen. Ez nem vicc, kéretik komolyan venni a kijelentést, utána lehet számolni. Nincs még egy ilyen szakma vagy szakterület, ahol ekkora áldozatot, szellemi és anyagi befektetést kell eszközölnie valakinek, és ahol ilyen késői életkorban jut valaki oda, hogy valóban a szakmája csúcsán dolgozhasson, és ahol ilyen gyorsan évülne el a megszerzett tudás és gyakorlat. Ezért van sok orvosnak 4-5 mellékállása, ezért jár külföldre, vagy akár ezért megy el végleg itthonról, miután közösen, az adófizetők által finanszírozottan, drágán kiképeztük. Nem orvosbárózni kellene, és nem elítélni magát a szereplőt, az orvost, akitől egyébként, ha baj van, mindenki a csodát és segítséget várja, hanem meg kellene érteni a helyzetet, annak okait, és strukturális megoldást keresni a problémára. Azt itt most nem is említem, hogy több forrásból felmerült még az is mostanában, hogy esetleg egyesek börtönbe küldenék az orvost, aki 30 év tanulás után többet szeretne keresni, mint egy élelmiszer áruházi pénztáros, és elfogadja a hálapénzt, ami valójában nem más, mint a fizetése, és ami ráadásul a legtöbb kollégát megalázza, és egyetlen kolléga sem örül annak, hogy ennek így kell lennie... Ezt inkább nem is kommentálnám, mert nehezen tudnék udvarias maradni. Az az egészségügyi rendszer, amely az orvost, mint embert bűnösnek kiáltja ki, és nem a betegek érdekében végzett szolgáltatás motorjaként kezeli a szakdolgozókkal együtt, bukásra van ítélve.

Igen, a szakdolgozókról is szót kell ejtenünk, hiszen nélkülük nincs egészségügyi ellátás. Legalább olyan fontos részei a gépezetnek, mint az orvosok maguk. Az ő anyagi elismerésükről is sok szó esik mostanában, de ennek a kérdésnek a megoldása is az előbb említett szemléletbeli és szerkezeti átalakítás függvénye. Az állam is sokat próbál tenni az ügy érdekében, de a jelenlegi szerkezetben az egyébként indokolt béremelések egyenes arányban növelik az állami intézményi adósságtömeget, így végső soron csak a probléma megoldása tolódik ki időben, miközben egy másik probléma tovább növekszik. Ez ebben a formában csak tüneti terápia, és nem az okok kezelése. Ha egy ajtó sarokpántja meglazul, és az ajtó alja súrolja a padlót, akkor nem az ajtó aljából kell egyre többet legyalulni, hogy ne súrlódjon a földön, hiszen ezzel a végén maga az ajtó is elfogy, és mindig újra és újra súrolni fogja a padlót, hanem a sarokpántot kellene újra cserélni, ami megmentené magát az ajtót is.

Fábián úr, millió dolgot látott, tapasztalt a külföldi munkái során. Mi az, amit a legszívesebben átültetne a magyar egészségügybe?

– Sajnos nincs egyetlen olyan modell sem, ami egyszerűen másolható, hiszen történelmileg és kulturálisan minden ország más és más utat járt be, de vannak elemek, amelyek működnek. Ilyen például a cseh és a szlovák több biztosítóra épülő rendszerek, amelyek az adott országokban sok vitára adtak és adnak okot, viszont a poszt-szocialista országok legjobb színvonalú ellátó rendszereit alkotják jelenleg. Vagy ilyen lehet a lengyel, ma már általánosnak számító, munkáltatói tehervállalásra építő kiegészítő finanszírozási rendszer, mely a biztosítóknak és szolgáltatóknak is nagyobb teret enged a finanszírozásból, és a dolgozói elégedettséget, valamint a munkában töltött időt is kimutathatóan növeli. (A kérdésről egyébként itt beszéltem részletesebben.)

Hogyan látja: egyre inkább a magánegészségügyi szektor előretörése várható? Van itthon fizetőképes kereslet?

– A magánegészségügy nem a befektetők miatt fejlődik, hanem az óriási társadalmi és piaci igény a növekedés motorja. Ennek okairól a korábbi kérdései kapcsán is beszéltem, és ez az igény egyértelműen alátámasztja fenti érveimet. Én nem is magánegészségügyről, hanem az emberek szolgáltatások iránt megmutatkozó igényéről beszélnék inkább.

Az emberek nem buták, és általában nem fizetnek olyasmiért, amit egyébként is megkaphatnak olcsóbban vagy ingyen. A szektor fejlődése viszont egyértelműen igazolja, hogy nagyon sokan még többlet költséget is vállalnak azért, hogy időben és a megfelelő szintű szolgáltatáshoz jussanak.

Azonban itt felhívnám a figyelmet egy nagyon fontos tényre! A hazai egészségügyi rendszerben szektorsemlegesen jelen van az „ár”, és a „fizetség” kérdése. Az egyik oldalon paraszolvenciának, fekete vagy szürke jövedelemnek nevezik, a másik oldalon a szolgáltatás árlista szerinti árának. Az egyik után még adóbevétele sem keletkezik az államnak, a másik után pedig komoly adóbevétellel is számolhat a költségvetés. Sőt, ma már egyes állami kórházakban is megjelentek az állami kórházakban egyes kiegészítő, fizetős szolgáltatások! A trend, amit látunk, inkább arról szól, hogy egyre többen tisztán, számla ellenében szeretik kifizetni még akár a magasabb összeget is, mint amit egyébként valahol zsebbe adnának valakinek.

A transzparens magánszolgáltatók árai többletköltséget hordoznak a beteg számára a paraszolvenciával megváltott szolgáltatással szemben a következők miatt:

  • Egy adóforintokból fenntartott kórházban, adóforintokból vett eszközökkel, és adóforintokból fizetett személyzettel elvégzett beavatkozásért kapott paraszolvencia nyilván kisebb összeg, mintha mindezt a költséget is fedeznie kellene a kifizetett „árnak”. Még egyszer hangsúlyozom, a paraszolvencia sokszor nem is egy ember bérkiegészítése, hanem egész műtéti teamek juttatása, az adott intézmény szokásaitól függően, vagyis a személyzet havi fizetésének része!
  • Ezért a valódi, tiszta, rendezett, számlával és dokumentációval alátámasztott magánegészségügyi ellátás ára mindig magasabb lesz, mint a közös kórházunkban, a közös eszközeinkkel, általunk fizetett személyzet felhasználásával elvégzett beavatkozásért zsebbe kapott összeg, mert ez utóbbi nem valós költségeken alapuló „ár”, míg az előbbi a teljes költségrendszert fedezi, és megmutatja a szolgáltatás valódi, forintban kifejezett értékét. Egyszerű hasonlattal élve: a paraszolvenciális rendszer olyan, mintha egy autószerelő zsebbe kapná a fizetségét, miközben nem kell fizetnie bérleti díjat a műhelyért, a szerszámait más veszi, és a segédeinek bérét is más fizeti. Ugye világos, hogy ez nagyon torz „vállalkozói” modell?

Ez világosan mutatja a probléma lényegét, aminek az árát mindannyian közösen fizetjük. Amíg valaki nem kezd el számolni az egészségügyben, amíg nem lehet pénzről, költségekről, amortizációról, megtérülésről beszélni az egészségügyi szektorban, addig sajnos mindannyian közösen álljuk a számlát, aminek összege egyre nő, és az idő múlásával egyre kevésbé kezelhető problémát jelent.

Leginkább melyik egészségügyi területbe érdemes ma Magyarországon befektetni?

– Ma az egészségügybe fektetni veszélyes kaland. Igazi vállalkozói kihívás, és csak hosszú távon várható eredmény. A szabályozók nem tiszták, gyorsan változnak, és a politika – érthető okok miatt – fél a változásoktól, hiszen nagyon nehezen kommunikálható az, amiről itt a kérdései kapcsán beszélgetünk. Én sem mernék nagyot lépni nagyon alapos elemzés és egyeztetések nélkül. Ugyanolyan érzékeny kérdés – és akár szavazatok számában is mérhető terület –, mint azt elmondani a 40-45 éves embereknek, hogy ők már mondjuk 70 vagy 75 éves korukban mehetnek majd csak nyugdíjba. A szociális népszavazás utórezgései máig hatnak. A 300 forintos vizitdíj, ami sok háziorvos (egyébként felesleges és nem orvosi munkáról szóló) forgalmát 20-25 százalékkal csökkentette, példátlanul nagy politikai földindulást okozott.

Volt olyan terület, ami a korábbi évtizedekben jó üzletnek tűnt, és még külföldi cégek is megjelentek a szegmensben. Ilyenek voltak például a képalkotó diagnosztika vagy a művese kezelések, amelyek komoly eszközökbe való befektetéseket igényeltek, és akkoriban különösen jó térítési díjakat fizetett az akkori OEP. Ma a dialízis már nem nyereséges üzlet, a képalkotó diagnosztika pedig a politikai szándék szerint újra állami feladattá válna. Ezek részletei külön fejezetet érdemelnének, amibe itt most nem mennék bele.

A kérdésére akkor tudunk majd alaposabb választ adni, ha látjuk, hogy merre halad az ország. Például felismerik-e a döntéshozók, hogy az ellenőrzött minőségű, a páciensekért versengő szolgáltatók szektorsemlegesebb finanszírozása mekkora előnyöket hozhatna minden szereplő számára. Ha ez bekövetkezik, akkor érdemes lehet olyan területekbe fektetni, amely területek általában magánszolgáltatók által fedettek más, hozzánk hasonló országokban is. Ilyenek például az egynapos sebészeti kapacitások, a járóbeteg szakorvosi ellátás, bizonyos rövidebb tartózkodási idejű operatív beavatkozások, és így tovább. Ami általában mindenütt közösségi feladat marad, az a legfelső szintű onkológiai, transzplantációs, szív-, és érsebészeti, idegsebészeti, és hasonló komplexitású, különösen egyetemi szintű oktatással kombinált fekvőbeteg ellátás.  

Újra hangsúlyozom: az állami és a magán nem kellene hogy elváljon. Egységesen, minőségkontrollált szolgáltatásról kellene beszélnünk, ahol a szolgáltatók versenye - legyen az állami, vagy magán – határozná meg az életképességüket, hiszen a páciensek hasonló áron már csak a kiszolgálás és ellátás minősége alapján szavaznának, méghozzá a lábukkal. Oda mennének, ahol jobbat kapnak... És ahol jobbat kapnak, oda folyna több finanszírozás. Ahová több finanszírozás folyna, gyorsabban fejlődne a szolgáltatás... Ez pedig előbb-utóbb szűrné a gyengéket, rosszakat, a páciensek igényeit ki nem elégítő szolgáltatókat, amelyek így kihullanának a rostán... Amíg ilyen versenykényszer nincs, amíg örülhet a beteg ember, ha valahol egyáltalán szóba állnak vele, addig nem lesz igazi minőségi fejlődés a szolgáltatás színvonalában, és addig továbbra is elfolyik sok pénz a rosszul teljesítők fenntartása érdekében.

A munkáltatóknak elsődleges érdeke, hogy testben-lélekben egészséges kollégákkal dolgozzanak. De eleget tesznek azért, hogy a munkavállalóik egészségesek maradjanak?

– Így van... Ma már például Lengyelországban nem nagyon teheti meg egy munkáltató, hogy ne vásárolna valamilyen csomagot – legyen az emelt szintű foglalkozás egészségügy, szűrőcsomagok vagy egészségbiztosítás – a dolgozóinak. Ez az úgynevezett benefit plan-ek alapelemévé vált. Ennek persze hasonló evolúciós okai vannak, mint ahogy nálunk is zajlanak a változások.

Meggyőződésem szerint a közeli jövő egyik fontos fejlődési lépése és eleme lesz a munkáltatók különböző formában nyújtott kiegészítő egészségügyi programjainak, kiegészítő biztosítási csomagjainak szélesebb körű megjelenése a palettán. Ennek iránya ma még nem teljesen tiszta, de a hazai trendek is ebbe az irányba mutatnak. Az biztos, hogy ott, ahol ezzel magas szinten foglalkoznak, jobb a hangulat, magasabb a termelékenység, és alacsonyabb a távolléti arány. Vannak nagy cégek, ahol külön „Well-being department”, azaz munkavállalói jóléti osztály foglalkozik a kérdéskörbe tartozó ügyekkel, amit a személyzeti munka nagyon fontos elemének tartanak.

A kérdésnek van azonban egy olyan oldala, ami nem csak a munkáltatón múlik, ezért a munkáltatók maguk nem tudják megoldani a kérdést, de programjaikkal, szabályrendszereikkel, szűrőcsomagokkal, speciális ösztönző programokkal sokat tehetnek. Az egész volt szocialista térségben nagyon nagy gondot jelent még ma is az egészségügy, és így az egészség értékének hiánya, az a fals tudat, hogy ha majd bajom lesz, meggyógyítanak, kapok tablettákat, infúziókat, sőt, a tőlem két saroknyira lévő kórházban majd korlátlanul ápolnak, és megoldják a problémát helyettem, hiszen én X évig fizettem a TB-t, nekem ez jár. Azt a problémát, amit részben én okoztam magamnak. Iszom, dohányzom, nem mozgok, de sebaj, majd a doki elrendezi, ha kell. No, ez sajnos nem így van. Akinek nem inge, kérem, ne vegye magára, de hazánk elég rosszul áll az úgynevezett NCD (noncommunicable disease), vagyis nem fertőző krónikus betegségek okozta halálozás tekintetében. Ezek elsősorban a szív- és érrendszeri, tüdő-, és légzőszervi, valamint a daganatos betegségek, a cukorbetegség, és komplex anyagcserebetegségek. Pontosan azok a betegségcsoportok, melyek kezelése a legdrágább, a leghosszabb ideig tart, nem is mindig teljesen sikeres, és amelyek kialakulását elkerülendő, nagyon nagy szerepe lenne a megelőzésnek, a megfelelő életmódnak, a fizikai aktivitásnak, a megfelelő táplálkozásnak, az alkoholfogyasztás és dohányzás csökkentésének. Súlyos tíz-, és százmilliárdok folynak el feleslegesen a közös kasszából a korai, az elkerülhető vagy elodázható krónikus betegségek gyógyszertámogatására. Végül és nem utolsósorban ezek a tényezők a korai halálesetek túlnyomó többségéért is felelősek. Ma is praktizáló orvoskollégáim leírása alapján ezen a területen nagyon rosszul állunk. Az önmagunkért érzett felelősség tekintetében kellene talán a legtöbbet fejlődnünk, össznemzeti szinten. Ebben a munkáltatók sokat segíthetnek, de önmagukban nem tudják megoldani a problémát.

Ezzel kapcsolatban még annyit emelnék ki, hogy sokan összekeverik a munkáltató által biztosított szűrőcsomagokat vagy biztosítást a nagyobb bajok esetén szükséges szolgáltatás árával. Egy átlagos fizetésből 20 évig fizetett TB, mindössze néhány napi intenzív kezelés ára. Ha egy havi 5-6 ezer forintos biztosítástól azt várjuk, hogy holnap milliós műtétet végeztetünk el érte cserében, és ha túl sokan vannak olyanok, akik igénybe is veszik az ilyen drága ellátást, akkor bizony az a biztosítási kockázati modell nem működik, és valaki más fizeti a számlát helyettünk. Egy újabb generáció felnövekedésével ezek a kérdések is letisztulnak majd, nő az egészségnek, és az egészség megőrzésének értéke, helyére kerül az egészségügyben dolgozók munkájának értéke, és a társadalmi elvárások is reálisabbá válnak, ami talán majd segíti a politikát is a megfelelő változások elősegítése érdekében.

Ha tetszett a cikk, kövesse az ÜZLETEMET
a Facebookon!

Még több friss hír

2022. 09. 19., 10:49
A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége és a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége szervezésében 2022. szeptember elején Budapesten tanácskozott a genfi székhelyű Munkaadók Nemzetközi Szövetségének Európai és Közép-Ázsia csoportja. A konferencián, amelyre 35 országból érkeztek küldöttek, a VOSZ-t dr. Kovács Patrik és Barabás Tamás társelnökök, valamint Varga Julianna nemzetközi és oktatási igazgató képviselte, aki egyben az esemény egyik szervezője is volt. A rendezvényről őt kérdeztük.
2022-09-23 19:23:00
A Központi Nyomozó Főügyészség a külföldi hivatalos személy vonatkozásában üzletszerűen elkövetett befolyással üzérkedés bűntette és más bűncselekmények miatt folyamatban lévő nyomozása során őrizetbe vett gyanúsított letartóztatását indítványozta.

  BIZNISZPLUSZ PODCAST

2022. 09. 23., 12:05
epizód: 2022 / 9   |   hossz: 18:38
Milyen a gazdaság, a vállalkozások helyzete Covid után, a háború és az energiaválság árnyékában? Mekkora sokkokat okozott az elmúlt pár év? Nyílnak-e kivezető utak az európai és a magyar gazdaság előtt? Hogyan segítheti a kilábalást az államilag támogatott Széchenyi Hitel MAX program? A kérdésekre Krisán László, a KAVOSZ Zrt. vezérigazgatója válaszol.
2022. 07. 26., 10:30
epizód: 2022 / 8   |   hossz: 20:30
Milyen új utakat nyitott az internet a csalók előtt? Hogyan azonosíthatjuk vállalkozóként az átverési kísérleteket? Mikor kell szakértőhöz, esetleg egyenesen a rendőrséghez fordulnunk? És mitől menthet meg bennünket egy kis önképzés? Dr. Kocsis Ildikó ügyvéd olyan céges csalásokra is felhívja a figyelmet, amelyek még a hozzáértők előtt sem feltétlenül nyilvánvalóak.
2022. 06. 26., 09:15
epizód: 2022 / 7   |   hossz: 21:02
Milyen volt a Hannoveri Technológiai Kiállítás és Vásár a Covid után, de háborús időben? Hol tart az ipar 4.0 napjainkban, melyek a digitalizáció legfontosabb új irányai? Mit jelent a virtuális üzembe helyezés? Hogyan hat az automatizálás a munkaerő-piacra? Hogyan szimulálható a Marsra szállás? Mit jelent Európa egyik legnagyobb ipavállalatának, hogy kivonul az orosz piacról, ahol 1851 óta jelen volt? A kérdésekre Jeránek Tamás, a Siemens Zrt. vezérigazgatója válaszol.

  Rovathírek: GUSTO

  Rovathírek: ATOMBUSINESS