Ezzel az új eljárással megköthető a globális karbonkibocsátás fél százaléka

A Strathclyde Egyetem kutatócsoportja a Nature Sustainability című szaklapban tette közzé a kutatást, amiben felvázolta, hogy hogyan lehet a karbonkibocsátást már az építőiparban általánosan használt kőzetek normál zúzása során, szén-dioxiddal történő aprítással megkötni. A csapat szerint ezzel a módszerrel szinte semmilyen többletenergiára nem lenne szükség a CO₂ megkötéséhez, ami nagyon nagy eredmény.

Az anyagfeldolgozó és építőipar a globális szén-dioxid-kibocsátás 11 százalékáért felel: évente több mint 50 milliárd tonna kőzetet zúznak össze világszerte, és a jelenlegi – az építőiparban és a bányászatban hagyományos – eljárások nem kötik meg a szén-dioxidot.

Korábbi kutatások során már vizsgálták a szén csapdába ejtését bizonyos ásványokban, de a Strathclyde-i tudósok szerint az eddig ismert eljárások instabil állapotú szén-dioxidot eredményeznek, hiszen az kioldódik az ásványból, amint vízzel érintkezik. Az új tanulmány ehhez képest olyan eseteket dokumentál, amelyek során a szén-dioxid nagyobb hányadát stabil, oldhatatlan formában sikerült csapdába ejteni – több különböző ásványból álló kőzetekben, ha azokat CO₂-gázban őrlik meg. Az így keletkező kőzetporok ezek után szabadon tárolhatók és felhasználhatók, például építési vagy más célokra.

A kutatók elárulták, hogy a fent írt 0,5 százalékos számításhoz Norvégiát vették alapul, mivel ők legalább precízen közlik az évenkénti adatokat az építőipar számára előállított kemény kőzet aggregátum mennyiségéről, sőt, az ország éves CO₂-kibocsátást is dokumentálják.

„Abban reménykedünk, hogy az érintett ágazat csökkentheti a kibocsátást a jelenlegi berendezések átalakításával, és képes lesz felfogni a szennyező gázforrásokból, például cementgyártásból és gáztüzelésű erőművekből származó szén-dioxidot” – ismertette a célokat a kutatást vezető Rebecca Lunn professzor. „A globális becslésünk azon a feltevésen alapul, hogy a norvég építőipar meglehetősen tipikus. Néhány ország, például Ausztrália és Dél-Afrika például sokkal többet termel, mivel nagy bányaiparral rendelkezik” – fűzte hozzá arra célozva, hogy egyes nemzetek a balti országnál is jóval több karbonkibocsátást akadályozhatnának meg. A tudós megjegyezte: bíznak benne, hogy az új eljárás elterjedté válik és az aktív bányászattal rendelkező országok igyekeznek majd a kőzethulladékot összetörve értékesíteni olyan országoknak, ahol épp' ilyen nyersanyagokból van hiány.

Lunn professzor úgy véli, ha a technológiát világszerte alkalmaznák az aggregátumgyártásban, akkor potenciálisan évi 175 millió tonna CO₂-t lehetne megkötni. A jövőbeni kutatások ezt a mennyiséget pontosan meghatározhatják, majd optimalizálhatják is a folyamatot, hogy még több szén-dioxidot lehessen csapdába ejteni – tette hozzá.

„Most, hogy tudjuk, hogy a CO₂-csapdázás a legtöbb kemény kőzetben laboratóriumban is elvégezhető, optimalizálnunk kell a folyamatot, és ki kell próbálnunk, hogy a zúzási technikával mekkora mennyiséget lehet megkötni” – magyarázta dr. Mark Stillings társkutató. „Ezután meg kell értenünk, hogy hogyan lehet a folyamatot a laboratóriumból az iparba átültetni, ahol már ténylegesen is csökkenthetjük a globális karbonkibocsátást.”

Lunn professzor közölte: a csapat reméli, hogy a jövőben a magas épületek és más infrastruktúrák, például utak, hidak és partvédelmi műtárgyak építéséhez használt betonban használt kőzet is átesik az újonnan felfedezett folyamaton, amivel csapdába ejtik a CO₂-t, ahelyett, hogy minden grammja a légkörbe kerülne, mint most.

Gábor János