Munkatársból hisztis fogyasztó: nem könnyű most a műszakvezetőknek

A szakember szerint maguk a cégek csinálnak hisztis fogyasztót a dolgozóból, aki egyre kevesebbet akar beletenni a vállalatba, egyre többet pedig kivenni belőle. A kör bezárult. Van megoldás? Van, ez pedig nem az anyagi, hanem a dolgozók alapvető pszichoszociális igények kielégítése: tartozni valahová és biztonságban lenni.

Hogy miért alakult mindez így? 5-10 éve, mikor a piacon munkaerőtöbblet volt, a termelői szférára a tekintélyelvű bánásmód volt jellemző. Akkor ugyan el volt végezve a munka, de a munkaadó-munkavállaló kapcsolat kevésbé volt fontos, vagy éppen nem is létezett. Most viszont nagyon veszélyes irányba lendült át a műszakvezetők viselkedése, mert a munkaerőhiány miatt hozzá sem mernek nyúlni a dolgozókhoz. Így már a munka sincs elvégezve, ráadásul a fentiek miatt továbbra sem alakul ki igazi munkakapcsolat közöttük. A műszakvezetők azt tapasztalják, ha kedvezőbb ajánlat bukkan fel a láthatáron, az emberük azonnal útra kel. Ez óriási belső feszültséget jelent nekik, így ők is könnyen jobhopperekké válhatnak, vagy rosszabb esetben kiégnek.

„Sajnos azt is látom, hogy a műszakvezetők túl könnyen rávágják: az ő embereiket csak a pénz motiválja. Pont ez a gondolkodás vezet el a hisztis fogyasztóhoz. Pedig a kulcs az ő kezükben van, törődniük kell az embereikkel, csak nem mindegy, hogy hogyan” – mondja Ujváry András (képünkön).

Hogy tartozol valahová, azt el is kell magyarázni

Alapvető emberi igényünk az értelmes munka. Ha nem tudjuk mit és miért csinálunk, nem tudunk kötődni, nem vagyunk részei a szervezetnek, motivációnk nulla. Erről szól a régi történet is: két dolgozó kőművest megkérdeznek, hogy mit csinálnak. Az egyik azt válaszolja, hogy köveket pakol egymásra, a másik azt, hogy katedrálist épít. Ki a motiváltabb, ki érzi magát egy fontos dolog részének, kit lehet könnyebben elcsábítani? A felettesnek legalább alapszinten, de hitelesen el kell tudni magyaráznia a dolgozónak, hogy az adott munka miért fontos és hogyan járul hozzá az egészhez. Ez evidenciának hangzik, és talán pont ezért ezek a beszélgetések rendszerint elmaradnak. A vezetők sokszor arra várnak, hogy majd a kolléga kérdez, ha nem ért valamit. De annak a légkörnek a megteremtése is a vezető dolga, hogy a kollégái merjenek kérdezni.

Minták, amelyeket hozunk magunkkal

Hogy ez miért extra feladat, hadd világítsuk meg két egyszerű, de nagyon általános példával. Vegyünk egy alapvetően jóravaló fiatalembert, aki úgy nő fel, hogy ha elrontott valamit, akkor azért azonnali, akár fizikai retorzió járt. Megtanulta, hogy ha hibázik, azt el kell titkolni, az a biztos. Ez az ember felnőve, egy munkahelyre bekerülve miért követne más mintát? Vagy vegyünk egy másik példát. Az a fiatal, aki rendezetlen családban nő fel és egész gyerekkorában rángatták az események, miért kérdezne a munkahelyén, ha eddigi élete során senkitől nem kapott értelmes választ? Sok ilyen, a dolgozók személyiségébe mélyen beleivódott viselkedés manapság különösen nagy feladat elé állítja a részleg- vagy műszakvezetőket. „Ez a nagy feladat: kialakítani a légkört, amelyben szabadon lehet beszélni, megbeszélni a problémákat. Értelmes célokat adni, hogy azt érezzék a dolgozók, hogy tartoznak valahova” – magyarázza Ujváry András.

Elmagyarázni = törődni

Az értékteremtésben a műszakvezető akkor végzi jól a dolgát, ha nem az utasítás, hanem a magyarázat kultúráját tudja megteremteni közvetlen környezetében, a célt minden esetben megjelölve. Fontos felismerés, hogy a magyarázat egyben törődés is. Elmondani, hogy mit miért csinálunk egyenlő azzal, hogy értékes emberként kezelem a másikat. A célt mindenki képes meglátni, ne szalasszuk el az alkalmat, hogy fel is villantsuk embereink előtt.

Biztonság és hatékonyság

Ezzel egyenértékű kihívás a megfelelő keretrendszer kialakítása, amely a biztonságérzet miatt fontos. Egy jól felállított keretrendszer, az egyértelmű szabályok magabiztosabbá teszik a munkavégző embert, hiszen így nem csak hogy világos út van kijelölve előtte, hanem az is tudható, hogy mindenki más is ebben a szabályrendszerben létezik.

Az a jó vezető, aki rájön a megfelelő „keretméretre”, így amellett, hogy korlátoz, ugyanakkora mértékben biztonságot is ad. És az a bizonytalanság, amely a munkavállalóban a munkaerőpiaci választási lehetőségek sokasága miatt kialakult, fokozatosan leépül, átadva helyét a kötődésnek. Ne féljünk a keretektől, ha azok transzparensek és érthetőek. Ha túl tágak a korlátok, a kolléga bizonytalansága felmondáshoz vezethet, ha túl szűkek, akkor meg attól frusztrálódik. Ez sem könnyű feladat, de ez is tanítható.

A műszakvezetőket soha nem a feladat nagysága szokta zavarni, hanem az, ha nem kapnak hozzá megfelelő eszközöket.

Ezek az eszközök rendelkezésre állnak, ezért érdemes a vállalatoknak nem csak gépekbe, hanem a műszakvezetők vezetői kompetenciáinak fejlesztésébe is beruházni, ha azt akarják, hogy legyen valaki, aki üzemelteti azokat a gépeket.