Jalsovszky Pál: A karrierem folyamatos fejlődés és megújulás

Jalsovszky Pál pályaelhagyó közgázos. 1994-ben diplomázott, 3 évig dolgozott a pénzügyi szférában az N-N Biztosítónál, majd az ABN Amro Biztosítónál (a Metlife elődje), mielőtt megérkezett a már második, jogi diplomával a zsebében az ügyvédi irodák világába. A legjobb helyen akart kezdeni, ezért az akkori top helyre a Clifford Chance-hez ment. Ebből az ügyvédi irodából vált ki 1999. végén az a mag, aki megalapította egy másik nagy nemzetközi irodalánc, a Linklaters budapesti irodáját.

5 és fél évet töltött a Linklatersnél, ebből 1 évet Hollandiában nemzetközi adójogot tanult. 2005 szeptemberében gondolt egy nagyot, ott hagyta a Linklaterst és saját ügyvédi irodát alapított. Az akkor egyszemélyes iroda jelenleg már 25 jogásszal dolgozik a piac egyik vezető ügyvédi irodájaként.

Jalsovszky Pál házas, van egy 4 éves kisfia és egy 21 éves lánya. Irodán kívül elsősorban sporttal és olvasással tölti az életét – leginkább a francia kultúra érdekli, és elsősorban franciául olvas.

Következzen az Üzletem 12 kérdés – 12 válasz sorozatának 377. interjúja!

– Mit tart karrierje eddigi csúcsának?

– Nehéz erre válaszolni. Mint ahogy valószínűleg Steve Jobs is nehezen válaszolt volna egy hasonló kérdésre. Nem áltatom magamat persze azzal, hogy a történetünk bármilyen módon párhuzamba hozható lehet egy amerikai technológiai óriás történetével, de az mindenképpen közös, hogy egy cégépítésnek nincsenek csúcsai, az egy folyamat. Ennek vannak ugyan hullámhegyei – ilyen volt például az első komoly adóper megnyerése, az iroda többszemélyes partnerséggé fejlesztése, vagy akár az, amikor egy ügyfélrendezvényen beültem a Dohnányi-zenekarba velük együtt eljátszani Anderson: Typewriter című darabját – de ezeket nem nevezném karriercsúcsoknak. A karrierem inkább egy folyamatos fejlődés, megújulás, a szembejövő nehézségek áthidalása, stratégiai célok kitűzése és mindeközben egy bővülő közösség építése, fenntartása.

– Milyen távra tervez?

– Ha a kérdést úgy fogjuk fel, hogy milyen távra lehet ma előre látni, felelősséggel előre tervezni, akkor ez – a mai változó és kockázatokkal átszőtt világban – elég rövid időtáv. Ennek ellenére nagyon bízunk magunkban, ez indokolta például azt, hogy pár évvel ezelőtt tízéves időtartamra hosszabbítottuk meg az irodabérleti szerződésünket. Ha viszont a kérdést úgy fogjuk fel, hogy a rövid- vagy hosszútávú érdekeket helyezzük-e előtérbe, akkor nálunk mindenképpen az utóbbi dominál.

– Mi szerepel a szakmai bakancslistáján?

– Szerencsés vagyok, hogy elmondhatom: ahhoz értek legjobban, amit csinálok. Ezért olyan elképzelésem nincs, hogy a professzionális ügyvédi pálya berkein kívül tűznék ki magamnak szakmai célokat. A szakmán belül viszont rengeteg kihívás van. Ami legjobban izgat ezek közül, az az ügyvédi, jogászi szakma technológiai átállása, az úgynevezett Legaltech. Míg más iparágak működése ma már teljesen átszőtt a technológia által, addig ez a jogi szakmánál nem valósult még meg. Szeretnénk az elsők között lenni azok között, akik a modern technológiát (ideértve akár a mesteréges intelligenciát is) a munkájuk integráns részévé teszik és kihasználják az ebből fakadó lehetőségeket.

– Kitől tanulta eddig a legtöbbet?

– A jogi pályám kezdetén, a 90-es években szerencsém volt belecsöppenni egy nagy, nemzetközi ügyvédi iroda életébe. Már volt ugyan előtte 3 év munkatapasztalatom, de ott sok minden sokkolt. A működés profizmusa, a munkák, dokumentumok rendkívül magas szakmai minősége, a jogászok üzleti látásmódja és munkatempója. És nem utolsó sorban az a lehetőség, hogy az akkori üzleti élet prémiumtranzakcióiban tudtam részt venni. Az itt eltöltött 2 év alatt tanultam a legtöbbet, ma is nagyrészt abból a technikai know-how-ból dolgozom, amit ott elsajátítottam.

– Mivel motiválja a kollégáit?

– Olyan kollegákat sikerült magam köré gyűjtenem, akik hozzám hasonlóan pozitív életszemléletűek, teljesítményorientáltak, maximalisták ezért nagyon nem kell nekem motiválnom őket, motiváltak ők maguktól is. Ráadásul mindenki érzi azt a sikert, amit az irodában napi szinten megélünk. De belátom, a járványhelyzet alatt volt olyan időszak, amikor csüggedtséget láttam magam körül, különösen tavaly ilyenkor, tavasszal. Ekkor – sorkatonai emlékeimből táplálkozva – egy centit küldtem a kollegáknak, amivel napi szinten érezhették, hogy egyre közelebb kerül a nyár és az átoltottság. Akkor még azt gondoltam, hogy ezzel a Covid-helyzetet is magunk mögött fogjuk tudni. Ebben tévedtem, sajnos. 

– Melyik szakmában próbálná ki magát szívesen?

– Szívesen lennék biciklisfutár. Egész nap a városban biciklizhetnék, ráadásul a napi mozgásadag is meglenne. Bár biztos ez a szakma is tele van feszültséggel és konfliktusokkal – elég ha csak az autósokkal folytatott napi szintű csetepatékra gondolok. Arról nem is beszélve: lehet, hogy nem lennék ugyanennyire lelkes egy esős, csúszós napon, vagy akkor, amikor a Szabadság-hegy tetején kapnék egy címet. De kipróbálni mindenképpen kipróbálnám.

– Hogyan építi üzleti kapcsolatait?

– Nekem a személyes kapcsolat legalább annyira fontos, mint az üzleti kötődés. Nem tudnék olyan ügyféllel együtt dolgozni, akivel személyesen nem értjük meg egymást. Ezért inkább személyes kapcsolatokat építek azzal, hogy a partner úgyis tudja, melyek azok az élethelyzetek, amikor érdemes lehet hozzánk fordulnia.

– Mire sajnálja az idejét?

– Korunkban az idő a legszűkösebb erőforrás, cégvezetői szinten pedig különösen. Ezért mindenre sajnálom az időmet, ami nem visz minket előre. Nagyon tudatosan tervezem a napjaimat, a megbeszéléseket, azok időtartamát – és a saját kis közösségünkben kihasználom azt, hogy én szabhatom meg, meddig tartson egy megbeszélés, mikor hagyjuk azt abba. De persze nem minden élethelyzetben vagyok én a főnök...

– Mivel lehet felbosszantani?

– Szangvinikus természet vagyok. Szinte bármi apróságon fel tudom kapni a vizet, ha azt látom, hogy valaki nem fordított megfelelő energiát egy feladat ellátására. Így például kollegáim bánatára mindig észreveszem, ha formázási hiba van egy kiküldésre szánt anyagban, az meg különösen bosszant, ha például megbeszéltünk 5 dolgot, aminek bele kell kerülnie egy dokumentumba, de abból csak 4-et látok viszont. Szerencsére ebből a helyzetből rendszerint pár perc alatt visszatérek a nyugalmi állapotomba. És tudatosan figyelek arra, hogy ezalatt a pár perc alatt minél kevesebb törést okozzak a körülöttem levők lelkivilágában.

– Milyen önkéntes munkát vállalna?

– Egy ilyen kérdésre, rutinszerűen, az afrikai karitatívmunka sztereotípiája ugrik be. De szerencsére/sajnos nem kell ilyen messzire menni, hogy az ember találkozzon az élet kevésbé napos oldalával. Nagyon tisztelem azokat, akik nem csak pénzt, de időt és személyes energiát is tudnak abba tenni, hogy megpróbálják csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket. Így például nagy érdeklődéssel tekintem pár azon ügyfelünket, akik hátrányos helyzetű gyerekek oktatását szervezik. Ha ők felkérnének, hogy vegyek részt az oktatásban, azonnal ugranék.

– Mire nem sajnálja a pénzt?

– Az egészségmegőrzésre, egészségvédelemre. Nem tulajdonítok az életben nagy jelentőséget a pénznek, nem élek nagy lábon. Viszont a pénz biztonságot jelent olyan helyzetre, amikor akár valamely családtagom gyógyulása, akár az enyém azon múlik, hogy milyen szintű kezelést tudunk megengedni magunknak.

– Mi tudja a legjobban kikapcsolni?

– 18 éves korom óta versenyszerűen bridzsezem. Bár az eredményeim sajnos hagynak kívánnivalót maguk mögött, de az igazi flow élményt a bridzsasztal mellett találom meg. Nem utolsó sorban azért, mert egyben megmozgatja a kompetitív énemet is...