A természetes vizeinket és a talajt fertőző mikro- és makroműanyagoknál nagyobb bajt okozhatnak az akár emberi agyba is bejutó nanoműanyagok. Megmérték, mennyi van belőlük az Atlanti-óceánban, és kisebb sokkot kaptak.
A Holland Királyi Tengerkutató Intézet (NIOZ) és az Utrechti Egyetem átfogó kutatása szerint az Atlanti-óceán északi részének vizeiben körülbelül 27 millió tonna műanyag lebeg apró, egy mikrométernél kisebb részecskék formájában.
„Ez a becslés azt mutatja, hogy ebben az óceáni térségben több műanyag nanorészecske található, mint amennyi a nagyobb szemcséjű [kvázi látható] mikro- vagy makroműanyagokból az Atlanti-óceánban, sőt, a világ óceánjaiban együttvéve” – nyilatkozta Helge Niemann, a NIOZ és az Utrechti Egyetem geokémiai kutatója.
A professzor június közepén kapott 3,5 millió eurós (közel 1,4 milliárd forintos) támogatást, hogy kutassa a tengerekben előforduló nanoműanyagok mennyiségét és megjelenési formáit. A finanszírozás lehetővé tett egy négy hétig tartó, átfogó vizsgálatot, amely során az Azori-szigetektől az európai kontinentális talapzatig tartó úton tizenkét helyszínen vettek vízmintákat. Az eredményeket a Nature-ben közölték.
A kutatásban résztvevő Sophie ten Hietbrink mesterszakos hallgató elmondta: a tengervízből kiszűrték az egy mikrométernél kisebb részecskéket, majd az így felfogott anyagot kiszárították, felhevítették, és tömegspektrométerrel megmérték az Utrechti Egyetem laboratóriumában. Korábbi publikációk alapján mindenki biztos volt benne, hogy találnak nanoműanyagokat a vízben, ám az új módszernek köszönhetően végre lehetőséget kaptak rá, hogy megbecsüljék a mennyiséget. Döbbenetes eredmény jött ki.
A különböző helyszíneken mért adatokat az egész Észak-Atlanti-óceánra vetítve arra jutottak, hogy csak ezen a területen 27 millió tonna nanoműanyag lehet a vízben.
„Ez sokkoló mennyiség, és nagyon fontos kérdésre ad választ – szögezte le Hietbrink: kiderült, hová tűnt az a hatalmas mennyiségű műanyag, amit a plasztik feltalálása óta gyártott a világ. Jelentős része apró részecskeként lebeg a tengerekben.”
„A nanoműanyagok jelenléte a vízben alapvető ökológiai következményekkel járhat – hangsúlyozta Niemann. Ma már tudjuk, hogy ezek a részecskék képesek mélyen behatolni az emberi szervezetbe – még az agyszövetben is kimutatták őket. Most, hogy látjuk, mennyire elterjedtek az óceánokban, egyértelmű, hogy az egész tengeri ökoszisztémába beépülnek: a baktériumoktól és mikroorganizmusoktól kezdve a halakon át egészen a tápláléklánc csúcsán álló élőlényekig, köztük az emberig.
Hogy ez a szennyezés pontosan milyen hatással van az élővilágra, azt még kutatni kell.”
A professzor csapata a jövőben más óceánok nanoműanyag-szennyezettségét is vizsgálni szeretné, illetve olyan műanyagtípusokat is keresnének a vízben, amelyek az egy mikrométernél kisebb frakcióban egyelőre nem jelentek meg a vizsgálatok során. „Nem találtunk például polietilént vagy polipropilént. Lehet, hogy más molekulák elfedték őket a vizsgálat során. Azt is tudni akarjuk, vajon a többi óceánban ugyanilyen mértékű-e a nanoműanyag-szennyezés. Tartunk tőle, hogy igen – de ezt még bizonyítani kell”
Niemann hangsúlyozta: a tengervízben lebegő nanoműanyagok mennyisége eddig hiányzó láncszem volt a műanyagszennyezés megértésében, de ezekkel már nem tudunk mit kezdeni. „A nanoműanyagokat, amelyek már ott vannak, lehetetlen eltávolítani. Ezért a kutatás legfontosabb üzenete az, hogy legalább a további műanyagszennyezést meg kellene előznünk.”
Címlapkép: Sophie ten Hietbrink - Utrechti Egyetem
Nukleáris hatósági találkozót tartottak Csehországban, amelynek fókuszban az új atomerőművi blokkok, a kis moduláris reaktorok, valamint a hosszú távú üzemeltetés volt.